Századok – 1986
Álláspontok; vélemények - Beke Kata: Iskola és történelem 402/II
állaspontok, vélemények 407 körülmények között előfordul, hogy ha egy tanár villogóan adminisztrál, s egy-egy óralátogatás alkalmával rendre bemutatja, amit sose csinál máskor, az lehet kitüntetett, kollégái elé állított példakép; s a legnagyobb tanár-egyéniség is lehet állandó szereplője a feketelistáknak. A feladatok teljes egészükben teljesíthetetlenek, súlyozni kell hát, s a döntés mindig a személyiség szférájában történik meg, szubjektív okokból, mintegy véletlenül: ami intézményes és szükségszerű, az a kontraszelekció irányába hat. Ám a minőség elkötelezettjeinek kisebbségét nem kárpótolhatja a jól végzett munka tudata: mert igényesek, éppen ők élik át napról napra azt, hogy kötelességeik végeláthatatlanok, s nemcsak az önkizsákmányolás, de az állandósult szorongás állapotában élnek. A kötelező önkizsákmányoláshoz a kötelező skizofrénia társul. A tanárnak az a kötelessége, hogy önállóan gondolkodó, kérdező, alkotó embereket neveljen, miközben ő maga alárendelt végrehajtói önművelésre buzdít, miközben neki csak a kánikula, a könnyű nyári műsorok és bezárt könyvtárak évadjában jut ideje az önművelésre; a teljesítmény és az elismerés megfelelő arányát kell gyakorolnia és hirdetnie, miközben ő sohasem találkozik ezzel; felelősnek kell éreznie magát százvalahány tanítványáért, az iskola becsületéért, miközben érte senki nem felelős. Őszinte, egyenes, szóra-tettre bátor ifjúságot kell nevelnie, forradalmak méltó unokáit, miközben úgy tűnik, hogy a megtöretett gerinc, a szolgalelkűség mintha elemi követelmény volna a tanári pályán. A szellem, a műveltség méltóságát kell képviselnie, miközben... és itt kanyarodunk vissza a korábban elejtett szálhoz. Az értelmiség jövedelemszintje — azaz: az értelem presztízsvesztesége — magát a tanári mesterség értelmét kérdőjelezi meg. Nemcsak azért, mert nehéz az értelmes élet vonzó modelljévé válni albérletben lakva, egyetlen diákkézen megszámolható ruhatárral, agyonhordott télikabátban. Nem azért, mert a kis- és nagydiák Görögországban és Spanyolországban utazgat szüleivel, míg osztályfőnöke-szaktanára Párádon üdül szakszervezeti beutalóval, vagy éppen a Balaton mellett pincérkedik. Hanem elsősorban azért az egyszerű kérdésért, ami mindegyik diákkoponyában fölmerülhet: hogy érdemes-e tudni, tanulni, műveltnek lenni, amikor az semmiféle haszonnal nem jár—sőt, úgy ítélheti meg, hogy a diplomáért egyenesen büntetés jár! A tanár ismereteket kíván átadni, magatartásmodellt, a tudás örömét és igényét, a szellem és a jellem fegyelmét — a társadalom azonban csak bizonyítványt igényel tőle: a tartalma másodrendű kérdés. A szellemi munka becsületvesztésével párhuzamosan alakult át lányiskolává legmagasabb szintű középfokú iskolatípusunk: a gimnázium, igen nagy százalékban a közepes képességű lánykák iskolájává. Mert a fiúnak keresnie kell, ő menjen szakközépiskolába... a lány úgyis férjhez megy majd, ő megengedheti magának a műveltség fényűzését, a gimnáziumi érettségit mintegy ékszerként viselve, s hite szerint belépőjegyet is váltva egy íróasztal mellett végzendő munkához. (Feltehetően ez az egyik oka annak, hogy hosszú évek óta a jellegzetesen lányokat vonzó bölcsészkarokon sokszoros a túljelentkezés, s a természettudományi és műszaki pályákra igyekeznek a legkevesebben, ami enyhén szólva aggasztó jelenség a tudományos-
