Századok – 1986
Álláspontok; vélemények - Beke Kata: Iskola és történelem 402/II
404 ÁLLÁSPONTOK. VÉLEMÉNYEK nagy horderejű következtetéseket vonnak le valamelyik Hivatalban: hiszen az elégséges és az elégséges, a jeles és a jeles közötti különbségek számon kívül maradnak — mint minden más, ami adminisztrálhatatlan és valóban fontos. Ebben a struktúrában az oktatásügy irányítására egyedül hivatott minisztérium is csak töredékesen felelhet meg feladatának. Mert nincs eleven, kölcsönös kapcsolata a tanító-nevelő munka gyakorlatával, nincsenek tehát hiteles információi sem. Mert a tanácsi bürokrácia közelebb esvén az iskolákhoz — lévén kegy és kegyvesztés, igazgatói kinevezés, jutalom és elismerés forrása, sőt: a fizetések mértékének meghatározója az iskola színvonalától és presztízsétől függetlenül — még egy-egy miniszteri rendeletet is megkérdőjelezhet: így történt ez az 1984. októberi, a tanárok adminisztratív terheit csökkentő rendelet esetében is. És mert a gyakorlat helyett az elméleti pedagógia intézményeire támaszkodik, amelyek olyan éteri magasságban lebegnek az iskola mindennapjai fölött, mint Gulliver Laputa-szigete a földfelszín fölött, ahol tudvalevőleg a tudósok élnek, ezoterikus foglalatosságaikba merülve. A szerző mérhetetlenül tiszteli a tudományt, emberi fajtánk nagy és szépséges kalandját, de nem titkolhatja mélységes — és több forrásból táplálkozó — szkepszisét a pedagógiai tudományokkal szemben. A régi görögöknek adva igazat úgy véli, hogy a pedagógia művészet és mesterség — de ha tudomány tárgya is, akkor nem nélkülözheti a gyakorlattal való partnerkapcsolatot: hiszen máskülönben semmi nem mentheti meg attól, hogy öncéllá, hobbikutatássá ne váljék. Napjaink pedagógiai elmélete azonban nem a gyakorlat mellett helyezkedik el, hanem fölötte, s úgy tűnik, eredményeinek nem a hasznosság és használhatóság a kritériuma, hanem egyedül az, hogy elfogadta-e a minisztérium. Az ebből a szempontból is alávetett iskola pedig válogatás nélkül köteles befogadni — sőt: képviselni — mindazt, ami éppen a legkorszerűbbnek, legcélravezetőbbnek, egyedül üdvözítőnek deklaráltatott, sűrű egymásutánban. Legutóbb például a kötelező fakultáció agyonbonyolított rendszerét, amely miután megbukott a gimnáziumban, bevezettetett az általános iskolába is. A tanító-nevelő munka gyakorlata nem középpont hát, ahol egyfelől megmérettetik, másfelől megtermékenyül Hivatal és Tudomány, ahol az eleven és kölcsönös kapcsolatok folyamatából mindig magasabbrendü minőség születhet, hanem alárendelt és kiszolgáltatott. Valóságos helyzete, tényleges gondjai, véleménye nem — vagy csak nehezen — hatolhatnak át a struktúrán, a visszajelzésnek nincsenek csatornái: a szervezet nem demokratikus, hanem szigorúan hierarchikus. Egy tantestület — még ha megkérdezik is a véleményét — ritkán tudhatja meg, hogy abból mit tolmácsol az iskolavezetés a helyi Hivatalnak, az a Főhivatalnak, az a minisztériumnak, sőt: nem is tud arról, hogy joga volna tudnia, annyira hozzászokott már a merev hierarchiához. Az iskola magárahagyottan igyekszik megfelelni a természetétől idegen utasításoknak, az elmélet mindenkori ügyeletes üdvöskéinek — és, mintegy magánügyként, valóságos és pótolhatatlan fontosságú feladatainak, ahogyan éppen tud, objektív és szubjektív adottságai szerint. És egyre inkább szürke, arctalan üzemegységgé válik az oktatási nagyüzemben, egyre kevésbé tudva arról, hogy sajátos és semmihez nem hasonlítható
