Századok – 1986
Közlemények - Tokaji András: Polgári és munkás dalosmozgalom Magyarországon (1868–1948) 345/II
380 TOKAJI ANDRÁS Az éles szembenállás bizalmatlan légkört alakított ki, s ezért a munkás dalosszövetség vezetősége — beleértve a hangadó tagság egy jó részét is — sokakban ellenséget sejtett, és sok szövetségest el is veszített, azok közül is, akiket maga nyert meg, más rétegekből is. Azok a feltételek és biztosítékok, amelyek a tagfelvételt és a rendezvénypolitikát megszabták, szektás vonásokat hordoztak a mozgalmon belül. Ezt a politikát a „lenti" kemény vonal is támogatta, esetleg kezdeményezte is. A főváros „érdes részének" legelkeseredettebb és legelszántabb lakói, az „általános" és a „kültelki" dalkörök legradikálisabb képviselői követelték a központtól a többiek kontrollját: szervezettek-e, énekelnek-e valamelyik polgári dalárdában is, vagy azokkal együtt, ha pedig már ki vannak tiltva a saját dalárdájukból, nem mentek-e át egy másik munkásdalárdába stb. (Nem mindenhol volt ennyire kiélezett a helyzet. Finnországban pl. a polgári és a munkáskórusok egyazon zenei szövetséghez tartoztak. Máshol viszont, így Németországban vagy nálunk, a politikai rendszer erőteljes jobbratolódása miatt még baloldalibb ellenpontként kommunista kórusok is alakultak.) A pártharcok során és részben az SZDP segítségével (főleg a felszabadulás után) egy meglehetősen erőteljes centralizmus kapott lábra az MMDSZ vezetésében. Bár ennek vizsgálata már kívül esik a dolgozat keretein, e helyen szeretnék mégis annak a sejtésemnek hangot adni, hogy ez a vezetési stílus sok tekintetben megelőlegezte az MDP — és az MMDSZ későbbi jogutódjának, a Bartók Béla Szövetségnek — a szektariánus kultúrpolitikáját. Hajlok arra, hogy elhiggyem: a szektás gyakorlat már készen talált olyan mechanizmusokat, amelyek szinte „külön felszólítás" nélkül is a kezére játszottak; és nemcsak a készen kapott államhatalmi rendszerekben, hanem magában a munkásmozgalomban (s így a munkásdalos-mozgalomban is). A munkásdalos-szövetség fentebb jellemzett stratégiája a felszabadulást követő években (1945—1948) a teljesen megváltozott körülmények miatt anakronisztikussá vált. (Érdemes megemlíteni például, hogy akkor, amikor egy baloldali szervezethez való tartozás már nem járt hátrányos megkülönböztetéssel, vagy éppen üldöztetéssel, a mozgalmi integritásnak ez a fajta védelme elveszítette hatékonyságát.) A munkásság művelődésének szempontjából egy másik kérdésre is szeretnék utalni. Úgy gondolom, a fentiekből kiviláglik, hogy a szervezett munkásdalárdák olyan rendszabályokat dolgoztak ki és érvényesítettek, amelyekkel a mozgalomnak azokat az aspirációit, amelyek nem segítették közvetlenül elő a politikai harcot, az osztályharcot, másodrendű kérdésként kezelték. Pedig ezek az érdekek részben kikerülhetetlen tényei, részben értékhordozói voltak a munkásságnak. így volt ez máshol, pl. Németországban is, ahol úgy tartották, hogy a munkásdalosokat nem utolsósorban a polgári kórusok magasabb művészi színvonala vonzotta. (Más kérdés, hogy a mozgalom éppen ezeket a „pártütőket" hibáztatta azért, mert a munkáskórusok gyengébbek voltak.) Miközben az osztálytudatos tagok bátran vállalták az aszketizmust és az egyéni szabadságjogok erős korlátozását, a többiek úgy érezték, hogy számukra a szolidaritás eszméje a művészi élményt nem pótolhatja. Nekünk már (szerencsére) nem kell eldöntenünk ezt a dilemmát. Annyit azonban talán higgadtan
