Századok – 1986
Tanulmányok - Józsa Antal–Mucsi Ferenc: Kun Béla pályakezdése 227/II
KUN BÉLA PÁLYAKEZDÉSE 257 szociáldemokrata kongresszus a munkásmozgalom nehéz időszakában ült össze. Az 1910-ben nekilendült választójogi tömegmozgalom — forradalmi nekilendülések után — 1913 elején megtorpant, s Tisza István 1912 júniusi „államcsínye", a parlament „megrendszabályozása" után mind nyilvánvalóbb lett, hogy az adott eszközökkel a kiéleződött osztályküzdelmek és az uralkodó osztályok belső ellentétei már nem oldhatók meg. A politikai „patthelyzet" legpregnánsabb példája az 1913 márciusára kitűzött választójogi tömegsztrájk meghirdetése, majd „elhalasztása" volt. A párt vezetői 1912 nyarán a Justh-párt után szövetkeztek a volt koalíció jobbszárnyával: a Kossuth Ferenc—Apponyi vezette függetlenségi párti jobbszárnnyal és Andrássy Alkotmánypártjával is. A szövetség politikai értelmét sokan vitatták, az 1913 márciusában „elhalasztott" általános sztrájk után pedig a megtorpanásért egyenesen a velük kialakított szövetséget okolták. Ez a hangulat erőteljesen megmutatkozott a pártkongresszuson is. A küldöttek nagy része éles szavakkal bírálta a párt taktikáját, s azzal vádolta a vezetőséget, mindenekelőtt a párt tényleges vezetőjét, Garami Ernőt, hogy az „úri ellenzék" segédcsapatává degradálta a szervezett munkásságot. Közéjük tartozott Kun Béla is. Felszólalásában azt hangoztatta, hogy a koalíció jobbszárnyával közösen rendezett gyűlések dezorientálták a munkásságot, s ártottak a mozgalomba újonnan bekerülők szocialista öntudatának. Kifejtette, hogy nem bízik az Apponyi—Andrássy-csoportban, s nem lát garanciát arra, hogy a velük való szövetkezés a választójogi reform megszerzése tekintetében eredményes lesz, sőt, a szövetség fenntartását „nagyon veszedelmesnek" ítélte. Befejezésül hangsúlyozta: „kétségtelenül ajánlanék más taktikát, ha tudnék jobbat, addig csak azt mondom, hogy nem vagyok megelégedve a határozati javaslatnak sem a hangjával, sem pedig a tartalmával."96 Nem volt ez a hang a szó szoros értelmében ellenzéki; ehhez hasonló, ennél élesebben megfogalmazott vélemények tucatjával elhangzottak ezen a pártkongresszuson, de az ilyen jellegű bírálatok általában is jellemzők voltak az évenként megtartott szociáldemokrata pártkongresszusokra. Ami ezt a kongresszust mégis megkülönböztette a korábbiaktól, az a politikai helyzet megváltozásából következett, abból a felismerésből, ami Kun Bélánál úgy nyert megfogalmazást, hogy más taktikára lenne szükség, de egyelőre ő sem tud jobbat ... A választójogi tömegharcok s Tisza István ezzel szemben mind erőszakosabb ellenlépései egyre világosabbá tették: a szociáldemokrata párt eddigi taktikája, noha — főleg 1912-ben — sikereket is ért el, hosszabb távon eredménytelen lesz. Éppen az átmeneti sikerek mutatták meg ennek a politikának a korlátait: a társadalmi-politikai ellentétek más, mélyebb, átfogóbb megoldás felé kényszerítették a mozgalmat, amire viszont az még nem volt felkészülve. Az első világháború véres drámájának kellett eljönnie ahhoz, hogy a mozgalom továbblépjen az ellentétek valóban forradalmi megoldása felé. 96 MMTVD 4/A. k„ Bp. 1966. 651—652. 3 Századok 1986/2
