Századok – 1986
Folyóiratszemle - Cott Nancy F.: A feminista politika az 1920-as években: A Nemzeti Női Párt 223/I
224 FOLYÓIRATSZEMLE taggal. A létszám azonban fokozatosan emelkedett, s miután a vezetőség felismerte, mekkora hatást gyakorolhat a képzett vagy félig képzett női munkaerőre, ezért szakma szerinti tanácsokat szervezett, melyeknek élén híres asszonyok álltak: Ruth Hale az újságírók. Zona Gale az írók, Lavinia Dock az ápolónők, Ethel Barrymore pedig a színésznők szekcióját vezette. Az új cél, a jogi problémák megoldása érdekében megkezdődött a törvénykönyvek vizsgálata, konzultációk sorát folytatták a szakértőkkel. A párton belül azonban egyre több nézetkülönbség merült fel, különösen azért, mert sokan a nemek közötti megkülönböztetésen alapuló védelmi jogalkotást is a nemi megkülönböztetés egyik formájának tekintették. A Nemzeti Női Párt 1923 novemberi konferenciáján új jogegyenlőségi törvénykiegészítést fogalmazott meg, melyet 1923. december 10-én terjesztettek a kongresszus elé. Az úgy előrehaladtával a párt igyekezett minden kapcsolatot megszakítani a munkásmozgalommal. Az egyenlő jogokról szóló törvényjavaslat körül éles viták csaptak fel, mert sokan úgy vélték, hogy egy ilyen törvény érvénytelenítené a nemi megkülönböztetésen alapuló munkatörvényeket, s úgy érveltek, hogy a diszkriminációnak úgy lehet hatásosan véget vetni, ha az egyes eseteket egyenként támadnák meg. A párt vezetőinek szemében azonban az egyenlő jogokról szóló törvény a női szavazati jog logikus folytatása volt, s miután az egyes államok törvénykezése annyira különbözött egymástól, az alkotmánymódosítás bizonyult a legegyenesebb, legrövidebb útnak az egyenlő jogok eléréséhez. Sem az alkotmánymódosítás hívei, sem ellenzői nem értették meg teljesen a korabeli körülményeket — értékeli a helyzetet a tanulmány szerzője. Az ellenzőknek abban volt igazuk, hogy a védelmező törvények a dolgozó nők helyzetén javítottak; a hívek érvelése pedig akkor volt helyes, amikor azt hangsúlyozták, hogy ugyanezek a törvények a nők lehetőségeit csökkentették a munkaerőpiacon, de azt már nem vették észre, hogy amit a nőktől vártak el, az segített a nők társadalomban betöltött másodrendű pozícióját erősíteni. 1928-ban a Nemzeti Női Párt az elnökválasztáson újra a republikánusokat támogatta, már csak azért is, mert az alelnökjelölt, Charles Curtis terjesztette a szenátus elé az egyenlő jogokról szóló javaslatot. Ez az állásfoglalása a párt egységét tovább gyengítette, hiszen az elnökjelölt, Herbert Hoover nem volt kimondottan nőpárti, 1928. október 20-i beszédében kijelentette, hogy nem támogatja a női munkát védő törvényt. A párt 1928-as viselkedése, valamint az, hogy az egyenlő jogokért nemzetközi akciókba kezdett, újra csak arra volt bizonyíték, hogy a vezetőket a legkevésbé sem érdekelte, hogy áll-e mögöttük egyáltalán tömegbázis. Az 1920-as években a Nemzeti Női Párt sorsát egy sor olyan történelmi tényező határozta meg, mint a nemi különbségen alapuló protektiv joggyakorlat, az amerikai politika defenzív, antiszociális irányzata, a fiatal generáció magabiztos önkeresése, nem is szólva a kultúra kialakult hierarchiájáról. A párt az egyenlő jogok kivívásakor absztrakt célokért szállt harcba, hiszen a valódi társadalmi feltételek között ez olyan társadalmi és politikai kérdésekben követelt volna állásfoglalást, amelyek nem voltak kizárólagosan női úgyek. A párt problémája a 20. századi feminizmus általános problémája volt: akkor követelt nemi öntudatot, amikor a hagyományos nemi szerepek ellen indított harcot. (The Journal of American History. 71. kötet 1984/1. 42—68.) B. B. A folyóiratszemlét összeállította: Barda Beáta (В. В.), Menyhárt Lajos (M.), Molnár Tamás (M. T.), Sági Marianne (S. M.) és Tímár Lajos (T. L.).
