Századok – 1986

Történetirodalom - U isztokov formirovanije nacij v Central’noj i Jugo-vosztocsnoj Evrope. Obscsesztvenno – kul’turnoe razvitie i genezisz nacional’nogo szamoszoznanija (Ism.: Niederhauser Emil) 204/I

TÖRTÉNETT IRODALOM 20 Ь N. V. Juhnyova igen termékeny szempontot alkalmaz, amikor a térség soknemzetiségű nagyvárosait az oroszországi fejlődéssel veti össze. Pontosabb adatokat a nemzetiségi összetételről persze csak a 19. sz. második felére vagy a századfordulóra tud hozni, de ezek megengednek bizonyos visszakövetkeztetést. A szerző szerint a két fővárosban, Bécsben és Szentpéterváron az eredeti, vagyis német, illetve orosz lakosság aránya a más nemzetiségűekhez 4:1 volt. Prágában a németek aránya 1900 után már 5%-ra csökkent, nem asszimiláció, hanem csehek vidékről beköltözése útján. Budapest 1906-os adatáról úgy látja, hogy csak 60% tekinthető magyarnak, a magyar nyelvüként kimutatott további 25% asszimiláns. (Könnyen lehetséges persze, hogy még a 60% jelentős része is voltaképp az, csakhogy ez végül is az adott összefüggésben kevéssé számít.) Nagyon helyesen mutat rá arra, milyen nemzetközileg is fontos kulturális centrum volt Bécs, hogy Budapest a szláv kultúráknak is egyik központja volt a múlt század első felében, Prága persze még inkább. Pozsonyban jelent meg az első magyar nyelvű újság. Szentpétervár a birodalom majd minden nemzetisége számára jelentett kulturális központot, Tartu és Riga az észtek vagy a lettek számára. Minden esetben az egyetemek és főiskolák megléte volt talán a legjelentősebb tényező. Abban is igaza van a szerzőnek, hogy ezek a soknemzetiségű nagyvárosok az egyes nemzetek közti kapcsolatok kiépítésében is nagy szerephez jutottak. R. H. Tuguseva az egyes szláv nyelvek kereskedelmi szókincsének elemzéséből mutatja ki előbb a heti és országok vásárok nagy szerepét a nemzeti piac létrejöttében, de egyúttal a kölcsönszavak révén az uralkodó etnikumok hatását erre a fejlődésre. V. I. Frejdzon másik tanulmánya a Habsburg-birodalmi etnikumok társadalmi helyzetét vizsgálja a nemzeti ébredés küszöbén és elején. Véleménye szerint a fejlettebb etnikumoknál korábban alakultak ki a polgári társadalom alaposztályai (a proletariátus kialakulását az 1781 -es jobbágyfelszabadítás segítette elő), ezért jelentős rétegeket asszimiláltak. Az uralkodó és az elnyomott etnikumok társadalmi struktúrája erősen eltérő volt (ez ismét lényegében a nemesség meglétét vagy hiányát jelenti, de akkor világosabban kellene meghatározni, mit tekintünk uralkodó nemzetnek). Amilyen mértékben kibontakoznak az elnyomott nemzeteknél a polgári osztályok, olyan mértékben csökken asszimilálódásuk (a magyarországi helyzet inkább az asszimilálódás felerősödését mutatja, persze későbbi korszakban). A megújulás szakasza előtt az elnyomott etnikumok struktúrája még nagyon hátrányosan különbözött az elnyomókétól. T. M. Iszlamov a magyar helyzet (és a magyar szakirodalom) kiváló ismeretében, sokszor magyar szerzőkkel polemizálva mutatja be a rendi natio Hungarica átalakulását modern nemzetté, és ebben az 1848-as forradalom döntő szerepét. Hangsúlyozza, az államiság bizonyos attribútumainak a megmaradása és a nemesség léte előnyös is volt, de negatívumokkal is járt, mint más hasonló nemzetek esetében, különösen a parasztkérdés vonatkozásában. A magyar felvilágosodás kezdeteit a magyar történészek szerinte túl korai időpontra teszik. Az irodalomtörténészekkel viszont abban nem ért egyet, hogy az irodalom lett volna a nemzeti fejlődés elsőrendű terepe, úgy látja, 1790/91-től az országgyűlések és a megyei szervezet révén a politika terére helyeződött át a súlypont, az irodalom szerepét a magyar szakemberek eltúlozzák. A. Sz. Milnyikov a 16. századi előzményektől tekinti át a cseh nemzettéválást, rámutat arra, hogy a felvilágosult abszolutizmus gazdaságpolitikája elősegítette a polgári rétegek erősödését, de cseh vonatkozásban ez elsőrendűen a kispolgárságot jeelentette, a burzsoázia növekedése összausztriai jelenség, és ez a burzsoázia német volt. (Ez igaz, de éppen ezért nem látszik megalapozottnak az a felfogása, hogy a korábban elnémetesedett csehek egy része visszatért a cseh etnikumhoz.) A három tartomány közti megoszlás sokáig akadályozta a nemzettéválást. A teljes cseh polgári társadalmi struktúra kiépülése több szakaszban ment végbe, a nemzeti ébredés kora még csak átmenetet jelentett. L. A. Obusenkova a 10. századtól vizsgálja a lengyel feudális nemzetiség fejlődését. A 10—12. században az állammal együtt alakult ki és stabilizálódott a nemzetiség, ennek öntudata azonban csak szűk udvari körben, az elit-rétegekben található meg. A széttagoltság korában szélesebb rétegekre terjedt ki, fő ismérve a nyelv volt. A 15—16. századra a kialakult nemesség vált az öntudat hordozójává, uralma a továbbiak során még inkább kiépült. A 18. sz. második felétől kezdve a kapitalizmus kezdetei teremtették meg a nemzettéválás előfeltételeit, ideológiai téren a felvilágosodás volt lényeges. Az etnikai öntudat kezdetei már a parasztság körében is megmutatkoztak, ezt jelzi részvétele a nemzeti szabadságharcokban.