Századok – 1986

Történetirodalom - Formirovanie nacij v Central’noj Jugo-vosztocsnoj Evrope. Isztoricseszkij i isztoriko-kul’turnüj aszpektü. (Ism.: Niederhauser Emil) 201/I

202 TÖRTÉNETT IRODALOM 20 Ь viszonyok pedig mindenképpen az önálló államok létrejötte előtt már kibontakoztak. Úgy tűnik, ebben a kérdésben Chlebowczyk álláspontja közelíti meg inkább a történeti valóságot. V. I. Frejdzon (A nemzetek kialakulásának egyes vonásai az osztrák birodalomban) osztrák vonatkozásban arra utal, hogy külön osztrák nemzet csak a 20. században alakult ki, addig a német nemzet része volt. Figyelemre méltó, amit a többi nemzet vonatkozásában a társadalmi struktúra alapvető kettősségéről mond, hogy ti. voltak olyan nemzetek, amelyeknek megvolt a saját feudális uralkodó osztályuk, és itt a nemesség fejtette ki a polgári programot, ezek a nemzetek kedvezőbb helyzetben voltak a másik típussal szemben, ahol ez a feudális uralkodó osztály hiányzott. Ez utóbbiaknál viszont a burzsoázia közvetlenebb szerepet játszott a nemzettéválásban, persze, ahol a burzsoázia nagyon gyenge volt, mint pl. a szlovákoknál, ott a nemzettéválás is igen nehéz volt. A nemzet kialakulásának egyik fontos tényezője a nemzeti városközpontok kialakulása (Prága, Pest, Zágráb), hiszen az egész folyamatban alapvető a városi fejlődés. A nemzeti öntudat kibontakozásában nagy szerepet játszott az iskolarendszer kiépülése meg a nemzeti szabadságharcok sora, valamennyi itteni nemzet számára pedig az 1848-as forradalom. Külön tárgyalja a szerző azokat a nemzeteket, amelyeknek egy része a Habsburg-birodalom határain túl élt, a Bromlej-féle kategorizálást alkalmazva ezeket különálló etno-szociális közösségeknek tartja. L. A. Obusenkova a lengyel, magyar és szlovák nemzeti fejlődési folyamatot veti össze, a közös sajátosságokat a tőkés fejlődés kibontakozásában, az idegen birodalmak alá tartozásban, vagyis a nemzeti elnyomásban, a feudális nemzetiség burzsoá nemzetté való átalakulásában, a nemzeti kultúra meglétében látja. A feudális nemzetiségi öntudat átalakulása burzsoá nemzetivé számos sajátosságot mutat, a végeredmény azonban azonos. Ezek után mutatja be országonkint az eltéréseket, Szlovákiát külön országként tüntetve fel, ami meglehetősen történetietlen álláspont. Magyarország vonatkozásában még mindig II. József asszimilációs törekvéseit emlegeti, holott ma már elfogadott, hogy ezek nem germanizáló célzatúak voltak. Helyesen emeli ki a feudális natio szerepét a magyar és a lengyel fejlődésben, a szlovákoknál ezt a kultúra és a fejlett írástudás helyettesítette. Abban is igaza van, hogy az ipari forradalom kezdetei a Lengyel Királyságban 1815 után gyorsabban mutatkoztak meg, mint Magyarországon. A tanulmány végén maga is rámutat, hogy a magyar és a lengyel fejlődés párhuzamos voltától a szlovák nagyon erősen elüt. Ez kétségtelenül így van, de akkor jobb lett volna a szlovák nemzettéválást pl. a szlovénnal összevetni. Az első rész további tanulmányai néhány más nemzet vonatkozásában már inkább eseménytörténeti jellegűek, a konkrét folyamat fő szakaszait mutatják be. K. L. Sztrukova a szerb és a bolgár nemzet fejlődési sajátosságairól szól, helyesen emeli ki a bolgárok nehezebb helyzetét. Viszont nem világos, mit ért azon, hogy a Vajdaságban megmaradt a szerb feudális uralkodó osztály. K. P. Gogina a cseh nemzet kialakulását felvázolva arra utal, hogy a csehországi német burzsoázia gyorsabban fejlődött a csehnél. A szlovák fejlődés sajátosságait külön tanulmányban a szlovák Vladimír Matula mutatja be, helyesen emeli ki a feudális natio hungarica kedvezőtlen hatását, a mozgalom gyengeségével magyarázza, hogy társadalmi programja csak liberális volt, és a nemzettéválás csúcspontját L'udovít Stúr működésével kapcsolja össze. D. Hurezeanu a román nemzet kialakulásának vizsgálatánál sajátos módon érdemben csak a két dunai fejedelemség eseményeire tér ki, nem tárgyalja kellő arányban az erdélyi és magyarországi románok szerepét éppen a nemzeti öntudat kialakításában. A második nagy témacsoport a nemzettéválás nyelvi problémáit tárgyalja. L. N. Szmirnov (A nemzetek kialakulásának nyelvi aspektusáról) a korszak egyik alapkérdéseként mutatja be a „nemzeti" irodalmi nyelv kérdését, és hangsúlyozza, hogy ebben a korban ez nem pusztán a nyelvészek ügye volt, hanem elsőrendűen politikai kérdés. A már többször emlegetett Józef Chlebowczyk igen érdekes tanulmányában a kétnyelvűség szerepét elemzi, ennek típusait aszerint különbözteti meg, hogy a két nyelv közvetlenül érintkezik-e vagy sem, és az előbbinél megállapítja, hogy a nagyobb előnyöket kínáló nyelv kerekedik felül, elsősorban a nyelvhatárok mentén mutatkozik meg világosan ez a folyamat. Több, először négy, a későbbi nemzedékek vonatkozásában már 16 típust különböztet meg az uralkodó és a kisebbségi nyelv kapcsolódásának a vonatkozásában, és mindig külön utal arra is, hogy az uralkodó nyelv elfogadása mellett még fennmaradhat az anyanyelvhez (ill. annak közösségéhez) való tartozás tudata, a nyelvi asszimiláció gyorsabb, mint a kulturális, amely az eredeti közösség hagyományainak, szokásainak az