Századok – 1986

Történetirodalom - Isztorija i kul’tura Bolgarii. K 1300-letiju obrazovija bolgarszkogo goszudarsztva (Ism.: Niederhauser Emil) 171/I

172 TÖRTÉNETI IRODALOM Az első témakör a historiográfia. L. V. Gorina a bolgár történetírás első európai szintű képviselőjének, Marin Drinovnak a bolgár nép kialakulására és a bolgár államalakulásra vonatkozó nézeteit elemzi. Drinov elvetette a balkáni szláv őshaza kérdését, egyik jelentős munkájának témája éppen a balkáni szláv betelepülés. Drinov szerint ez a 2—7. századra tehető, és erre a korszakra az egykori illír és thrák lakosság már eltűnt, a bolgár etnikum kialakításában tehát nem játszott szerepet. A nálunk bolgártöröknek nevezett lovas-nomád protobolgár elemnek Drinov az államalakulásban pozitív szerepet tulajdonított, viszont az etnikum kialakításában szerinte nem volt része, nagyon hamar felszívódott a szlávságban. Egyébként Drinov, tévesen, finn (csud) népelemnek tartotta. Gorina konfrontálja Drinov megállapításait a mai nézettel, amely szerint a bolgár etnogenezisben az alapvető szláv elem mellett a thrák és a bolgár-török is jelentős volt. A szláv betelepülés időpontja vitatható, de mindmáig nincs általánosan elfogadott álláspont ebben a vonatkozásban. Je. P. Naumov az első bolgár cárságra vonatkozó szovjet történetírást mutatja be, érdemben N. Sz. Gyerzsavin és A. Sz. Nyikityin munkásságát. Gyerzsavin vetette fel először határozottan azt a mai bolgár marxista történetírásban általánosan elfogadott álláspontot, amely szerint a bolgár-törökök nem hódítókként telepedtek rá az itt talált szlávokra, hanem egyenrangú szövetségi államot hoztak létre. Кг. К. Petrova bemutatja, hogyan látta az 1950-es évektől kezdve a bolgár történetírás az 1877—79 közti bulgáriai orosz polgári kormányzat tevékenységét. A. Sz. Bejlisz a bolgár újjászületés gazdasági és társadalmi problematikájának a kutatását vizsgálja az 1944—80 közti bolgár történetírásban, az agrárfejlődésre és a társadalmi struktúrára vonatkozó különböző nézeteket konfrontálja, kiemeli, hogy míg az 1950-es években az 1876-os Áprilisi Felkelés alapvető okát a lakosság általános elszegényedésében látták, az újabb feldolgozások éppen a viszonylagos jólétből magyarázzák. Egyes felfogásokkal maga a szerző is vitatkozik, máshol csak a vitakérdéseket exponálja. Sajnálatos, hogy mindegyik historiográfiai tanulmány a koncepciók fejlődését és változását pusztán a tudomány belső alakulásából magyarázza, a kor, a politika befolyását nem veti fel, holott a polgári historiográfiának mindig ezt szoktuk a szemére vetni, a jelenkori társadalmi és politikai viszonyok hatásának elhallgatását. G. I. Csernyavszkij a legújabb kori bolgár történelem koncepciójának kialakulását ábrázolja, konkrétan a Bolgár Kommunista Párt történetfelfogásának alakulását 1918—44 között, nagyobbrészt az 1934 utáni években, amikor sikerült a pártban érvényesülő balos szektarianizmust kiküszöbölni. A második rész az új- és legújabb kori bolgár történelem egyes, jórészt az orosz és szovjet történelemmel összefüggő kérdéseit vizsgálja. N. N. Cservenkov az 1856 utáni helyzetbe ágyazva újabb adatokat hoz arra, hogy az 1862-ben Oroszországba emigrált bolgárokból alakult Jótékony Társaság milyen tárgyalásokat folytatott felelős orosz személyekkel a bolgár egyház függetlenítésének érdekében. Je. M. Satohina éppen az 1856—62 közti korszakban tárgyalja a bolgár kérdés helyét Oroszország balkáni politikájában, az egyház függetlenítéséért vívott harc támogatását, amely éppen ekkor vált fontossá, mert 1861-ben a nyugati egyház uniós propagandája átmenetileg erősen teret nyert. Egy 80 éves, műveletlen szerzetest, Joszif Szokolszkit 1861 elején unitus érsekké is szentelték, de még az év nyarán rábeszélték, hogy elvonuljon egy oroszországi kolostorba. (A polgári történetírás azt emlegette régebben, hogy erőszakkal elrabolták.) Szokolszki távozása után az uniós propaganda abba is maradt. II. Sándor és az orosz kormányzat a bolgár ortodox egyháznak a konstantinápolyi patriarchátustól való függetlenítését látta volna szívesen, az orosz főpapság ezt ellenezte, de igyekezett nyomást gyakorolni a patriarchátus vezető köreire, hogy jobb bánásmódban részesítsék a bolgár híveket. B. N. Bilunov és О. K. Vjazemszkaja új adatokat közölnek az 1841—50 közt először a moszkvai egyetemen tanuló bolgárokról, akik részben bolgár kereskedők adományozta ösztöndíjakból tudták tanulmányaikat itt végezni. Mind igen jó eredménnyel tanult. A. A. Ulunjan az 1854—77 közt orosz felsőoktatási intézményekben tanuló bolgár hallgatókról szólva időrendben folytatja az előbbi témát. Az 1877-ben Odesszában a hallgatókról összeállított jegyzék a fő forrása, és arra is kitér, hogy az orosz kormányzat a maga befolyását akarta az Oroszországban tanuló bolgárok révén megerősíteni. N. V. Zujeva az orosz diplomácia állásfoglalását mutatja be a bolgár kérdésben 1867-ben. levéltári anyag alapján. A balkáni orosz konzulok jelentései ekkor sokat foglalkoztak az 1867-ben megkísérelt fegyveres felkeléssel. Minthogy kiderült, hogy a kísérlet meghiúsult, a bolgár mozgalom gyenge, és egyéb külpolitikai bonyodalmak is akadtak, az orosz kormány továbbra is azt az 1856