Századok – 1986
Folyóiratszemle - Kozminski Maciej: Nemzeti tudat és konvenciók a magyar–szlovák határvidéken az I. világháború után 1181/V–VI
1182 FOLYÓIRATSZEMLE lehetséges kutatási változatoknak csak egyikét választotta. Rövid időszakra kivetítve vizsgálta, hogy hogyan igyekezett a magyar és a cseh politika a világháború lezárását követő időszakban az új országhatár közelében lakókat befolyásolni, hogyan igyekezett e két állam a maga igényeit igazolni, hogyan félemlítették meg a másik nép határaik közé került tagjait. A cikk anyagát a Magyar Országos Levéltár és a Központi Szlovák Állami Levéltár szolgáltatta olyan alsóbb szintű hivatalok iratai révén, amelyek a hagyományos nemzetközi kapcsolatok kutatásában legfeljebb másodrendűek lehettek volna. Az egyes intézkedések s a reájuk következő reagálások a nacionalista viselkedés geneziséhe? szolgáltathatnak jó hátteret. A Kelet-Európában az I. világháború után kialakuló új államok létrehozói szerint kiérdemelték a nemzet-állam elnevezést. Pedig a valóságban az eddig zömében emigrációban élő politikusok nemzetállamukat döntően mesterséges szabályozókkal akarták megteremteni. Úgy tűnt, mintha a hagyományos „cujus regio, ejus religio" elv utótagját az „ejus natio"-val kívánták volna helyettesíteni. Legalábbis az eddigi többségi, de most kisebbségbe szorult nemzetiségek sorsa ezt látszik igazolni. Bár kétségtelen, hogy a szlovákság többsége legkésőbb az 1848/49-i európai forradalmak idejétől terhesnek érezte magára a magyar állam kötöttségeit, a szerző szerint ez mégsem jelenti azt, hogy egyértelműen a világháború alatt az emigránsok által többször is deklarált csehszlovák egység mellé álltak volna. Az évszázados határokat megváltoztató trianoni békekötés után az új csehszlovák politikában a magyarok által preferált Szent István-i állameszmény helyére a 9. századi nagymorva birodalom népszerűsítése lépett. Egyre erősebben hangoztatták a zárt, mind nyelvében, mind kultúrájában egységes nemzetállam kiépítésének fontosságát. Pedig a trianoni határtól délre jó 100 ezer szlovák maradt, attól északra pedig (a szlovák és magyar értékelés eltérő adatai szerint) 600 ezer— 1 millió magyar. A szlovákiai magyarok 8%-akb. 400 km-re széthúzva 10— 40 km mélyen a közvetlen határvonalon élt. A határ elvágta őket azonos nemzeti tudatot valló anyanemzetüktől. A szerző elismeri, hogy a nemzetiségi helyzetről készült statisztikai kimutatások gyakran tendenciózusak, félrevezetőek. A csehszlovák (és részben a lengyel) történetírók közül is többen vádolják az I. világháború előtti magyar összeírásokat, hogy az akkori magyarosító politika szolgálatában meghamisították volna a valóságot. A szerző azonban úgy véli, hogy az 1900-as és 1910-es népszámlálások adatait kellő alapossággal állították össze, s nem állították a politika szolgálatába. Nem mondható el ez az első csehszlovák összeírásokról. A gyakorlatban már 1919-ben meginduló mozgalom, hogy a korábban állítólag elmagyarosított állampolgárokat „reszlovakizálják", mind az 1919-i és 1921-i, mind az 1930-i népszámlálások adataira rányomta bélyegét, összeírok csak szlovákok és csehek lehettek, a magyarokat nem tartották megbízhatónak. A levéltárak képtelen adatokkal szolgálnak: olyan családban, ahol az apa szlováknak, az anya németnek vallotta magát, a szülök a gyerekeiket magyarnak mondták. (Magyarázat : az apa félt bevallani magyarságát, míg úgy érezte, gyermekeit nem érheti hátrány, ha róluk az igazságot állítja.) Erős nyomás érte a ruténeket, akiket „keleti szlovák" voltukról kívántak meggyőzni. (A hivatalos ideológia szerint csak a magyar uralom távolította el őket testvéreiktől.) A zsidókat — akiket a magyar népszámlálások nem tekintettek külön nemzetiségnek — most külön kategóriának kezelték. így aligha csodálkozhatunk azon, hogy a két első csehszlovák népszámlálás (1919, 1921) adatai erősen megfogyott magyarságot találtak az új államban, az azonban még inkább sokatmondó, hogy a 10 év múlva készített új összeírás ( 1930) a magyarok olyan további drasztikus csökkenését regisztrálta ( 18%-al), amilyent a dualista Magyarország esetében elképzelni sem lehetett volna. Csehszlovákiában, Kelet-Közép-Európa „demokratikus menedékében" egy 1923-i törvény alapján börtönnel sújtották a „cseh-ellenesnek" minősített magyar dalok éneklőit, nemcsak a „trianoni diktátum", a „cseh megszállók" és a „tót", de még a „Felvidék" kifejezés használatát is tiltották, a cenzúra gondosan ügyelt a Magyarországról származó könyvek, folyóiratok, később filmek bevitelére, s (a lengyel szerző számára néha érthetetlen okból) esetenként megakadályozta forgalmazásukat. Feltűnő volt a zsidóktól való félelem: asszimiláltságuk miatt gyakran vádolták őket magyar ügynökséggel. (S a tiltott dalok vagy tiltott kifejezések miatt elítéltek között a szerző több zsidót is talált.) A „nemzeti tudat" átformálására tett kísérletek e korban természetesen inkább ellenérzést váltottak ki, mint eredményt. De illuzórikusnak bizonyultak az új határtól délre, Magyarországon kibontakozott törekvések is. Az őszirózsás forradalom vezetői még az önrendelkezés wilsoni elveiben reménykedtek, a Tanácsköztársaság a
