Századok – 1986

Történetirodalom - Wesselényi István: Sanyarú világ. Napló 1703–1708. II. 1707–1708 (Ism.: Trócsányi Zsolt) 1151/V–VI

1152 TÖRTÉNETI IRODALOM Szebenből a „császárpárti" urak, a hadihelyzet épp megengedvén ezt), még a halottbúcsúztató versezetek is a naplóba kerülnek (a kiadók jelzik: ezek itt — a jegyzetapparátusban elhelyezve —jelennek meg először nyomtatásban). Bőséggel szól kisfia, Ferenc betegeskedéseiről is (a főbaj valami vérzékenység-féle lehet). „Kivánnók, hogy soha éjszaka ne lehetne, adná az Isten" — sóhajt fel egy gyermeke betegágya mellett átvirrasztott-átforgolódott éjszaka után. (Wesselényi Ferenc aztán az 1740-es évek végén a református rendek egyik vezéralakja volt az országgyűléseken — ha nem is akkora tekintéllyel, mint apja az 1710-es— 1730-as években, s a 70-hez közeledve halt meg.) A családi vonatkozású feljegyzések legérdekesebb, legfontosabb részei azonban Bánffy Györgyről szólnak. Wesselényi nem tiszteli alázatos vőként apósát. Sem mint államférfit, sem mint magánembert nem hagyja kritika nélkül. Felrója neki, hogy gyakran dönt késve; még inkább magánemberi fukarságát, azt is, hogy a nemrég özvegyen maradt, negyvenes évei második felében járó Bánffyról nem minden alap nélkül terjesztik azt, hogy tucatjával vannak szeretői. Egészében véve azonban megérez rajta valamit, amiről aztán Bánffy haldoklásakor kaphat világos képet. Bánffy kínlódó ember. Politikusnak is az — mi más lehetne kiszolgáltatott, megalázott helyzetében. Mégis éretten, higgadtan viselkedik a Havasalföldére költözés kérdésében kirobbant válságban: vagy valamennyien menjenek, vagy senki se — de előbb a császártól kérjenek döntést: vagy módot biztosított maradásukra, vagy kiengedi őket. Az is államférfiúi bölcsességre vall, ahogy a marosvásárhelyi törvénycikkeket kommentálja: Erdély nemzetközi helyzetét a karlócai béke határozza meg, annak lejártáig a császártól kell függnie, neki tartozik adóval. „Erdélyben pedig bajosan lakhatik egy fejedelem, ha vagy a németnek, vagy a töröknek nem submittálja magát." Ez nem a rabtartóját túllihegő labanc bölcsessége. De a gubernátor politikusi kínlódásaiból még veje is keveset lát. Láthatja olyan gesztusait, hogy pl. igyekszik könnyíteni a hadifogoly Nagyszegi Gábor helyzetén (most a katona Nagyszegiről van szó a két Nagyszegi Gábor közül). Épp eleget lát azonban magánemberi kínlódásaiból. Két fia van (Dénes és György), akiknek már biztosította főispánságai (Doboka és Kolozs megyében) megöröklését — s ott van Szeben állandó botrányának Bánffy Dénes részegeskedése, verekedési botrányai (egyszer egy Telekivel kap úgy össze, hogy apja kénytelen a családját ért sérelemnek tekinteni az ügyet), de öccse, György sem indul jobbnak nála. A gubernátor nem is egyszer arestáltatja Dénest, bottal veri meg 21 éves fiát, hosszú és ékes-szép magyarságú intelmekben igyekszik jobb életre bírni fiait; ugyanakkor bánkódhat legkisebb lánya miatt, „akit senki sem szeret" (Wesselényi István hallgat róla, hogy miért; talán betegség vagy nyomorékság az, ami elrettenti tőle az embereket). Bánffy szinte a főalakja az 1707—8. évi naplónak; 1708 novemberének aztán mindenképp központi figurája. Nem azzal, hogy meghal; azzal: ahogy meghal. A naplóban kb. 17 nyomtatott oldal foglalkozik ezzel — hátborzongató olvasmány. Bánffy tudja, hogy meg fog halni, tudomásul veszi a halál tényét — és, valami nem-keresztyén, nem is görög-római (s persze a legkevésbé valamilyen romantikus „pogány" módon) úrrá akar lenni rajta. Miközben már országszerte holt hírét költik, ő maga rendelkezik temetése részletkérdéseiről is: megrendeli koporsóját, egyenesen méretet vétet magáról hozzá („német asztalosokat hivatván, és maga az ágyon összetévén kezeit, a nagy hosszú singgel magát úgy méregetteti vala, mennyi légyen a koporsója" — 671. old.), s azután állandóan érdeklődik: kész-e a koporsó, s mikor elkészül, ágya mellé téteti; szemfedél- és lepedőanyagokat válogat a koporsóhoz, Wesselényi Istvántól érdeklődik, hogy a szállásán levő „nagypalotát" rendbehozták-e a ravatalozáshoz, koporsója belső oldalára verseket rendel Köleséri Sámueltől és Bíró Sámueltől (Bíró fel is olvassa az elkészült versezeteket), mindeközben még instructiókat is ad Erdély akkori főhadiparancsnokának, Kriechbaum tábornoknak „de directione provinciáé", összehordatja, lezáratja kincseit, jelentést fogalmaztat Kölesérivel állapotáról I. Józsefhez, elbúcsúzik Acton-tól, majd a Gubernium megmaradt tagjaitól, utolsó üzenetet küld fiainak: ha arravalók lettek volna, még életében jószágokat adott volna kezükre — így nem tette. Ne menjenek külföldre tanulni az ő halála után; ott is csak rossz társaságba keverednének. (Veje ad azután tanácsot Bánffy Dénesnek, hogy mit válaszoljanak: nem szándékos gonoszság munkál bennük... stb.) Utolsó napjaiban elveszti látását, jobb keze, majd egész jobb oldala megbénul. Ebben az állapotban végrendelkezik, nagyon tisztán és világosan — a Gubernium jelenlevő tanácsosai, sokat próbált férfiak, sírnak közben. 1708. november 14-ről 15-re virradóan hal meg. Méltósággal haldoklott? Talán több ez: a „nagyság" szó jobban illenék ide. Bánffy