Századok – 1986
Vita - Hajdú Lajos: Jogtörténeti kutatómunkánk hiányosságairól és követelményeiről. (Töprengés Kállay István „Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században” című monográfiája kapcsán) 1095/V–VI
VITA 1105 talán értéktelenebb, mint az, amely a Bretzenheim, Hatfaludy, Viczay, Mokcsay stb. köznemesi családok levéltári anyagában található? Úgy vélem, a válasz csak az egyértelmű nem lehet, ezt legfeljebb azzal lehet kiegészíteni, hogy történeti-jogtörténeti kérdések megválaszolásához sem szabad könnyelműen hozzáfogni. A földesúri hatalom a 18—19. században kiterjedt az ország lakosságának 80— 90%-ára, ezért a téma megérdemli — sőt meg is követeli! —, hogy a kutató felelősséggel fogjon az úriszék történetének feldolgozásához és hűen mutassa be, hogy e fontos intézmény e másfél évszázad alatt mikor, milyen körülmények hatására és hogyan változott. Kutatói tapasztalataim szerint kiegyensúlyozottabb és korrektebb az ítélkezési gyakorlat a kamarai (kincstári) és egyházi birtokokon, mint a magánföldesurak ítélőszékein — ezekből azonban Kállay könyvét olvasva semmit nem tud meg az olvasó. Még arra az alapvető kérdésre sem kap választ, hogy az egyes történelmi periódusokban hány pallosjogú úriszék működött Magyarországon. Ezek száma ugyanis állandóan változott az 1848-ig terjedő időszakban, nőtt is, meg fogyott is. Nőtt akkor, amikor a központi (udvari vagy országos) kormányszékekben szolgáló köznemesek (Niczky, Győry, Balogh László stb.) grófi címet és pallosjogot kaptak uralkodójuktól jó munkájuk elismeréseképpen; csökkent akkor, amikor kamarabirtokok kótyavetyén (árverésen) polgárok kezébe kerültek, akik nem gyakorolhatták a pallosjogot, de nem is ambicionálták ezt (mert nagy kiadásokkal járt, a kiadásokat pedig nem lehetett a jobbágyokra áthárítani). A közhatalmi jogosultságokat (pallosjogot) gyakorló uradalmaknak börtönt kellett építeniök, gondoskodniok kellett a rabok élelmezéséről és biztonságos őrzéséről — sokszor hosszú hónapokon át, egyrészt azért, mert az úriszék legjobb esetben is évente csak háromszor-négyszer ült össze; másrészt azért, mert gyakran távoli törvényhatóságoktól (esetleg * más országból) kellett beszerezni az információkat a befogottak előéletéről (hiszen ez az ítélet nemére, fajtájára és nagyságára-mértékére egyaránt kihatott). Kállay könyvében bemutatja (jól), hogy egy-egy úriszéki ülésszak megtartása több száz forintjába került az uradalomnak, érthető tehát, hogy a földesurak jelentős része már a 18. század második felében (nem pedig a 19^sz. negyvenes éveiben — ahogy ezt Kállay könyve egyik helyén állítja)2 0 szabadulni igyekezett terhes kötelezettségétől: a befogott személyeket bekísértette a szolgabíróhoz vagy a megye börtönébe, hogy „fenntartva jogait, azok sérelme nélkül" — ítélkezzen felettük a sedria. Amikor például az 1780-as évek elején gr. Forgách Miklós (Nyitra akkori főispánja) árendába vette a királyi egyetem vágsellyei uradalmát, kifejezetten kérte a helytartótanács Tanulmányi Bizottságát, hogy az úriszéktartási kötelezettséget engedjék el neki. Elengedték.21 Padányi Bíró Márton nagyszabású építkezéseinek időszakában viszont Zala büntetőtörvényszéke ítélkezett gyakran olyan sümegi parasztok fölött, akiknek földesura a veszprémi püspök volt, és az ő úriszékének kellett volna bíráskodnia ügyükben. Mi az oka e jelenségnek? Az, hogy már a 18. század utolsó harmadában 20 Kállay: 20. 21 OL, C-67: Protocollum Studiorum Commissionis, 1779 = 549—550. pp.
