Századok – 1986

Vita - Hajdú Lajos: Jogtörténeti kutatómunkánk hiányosságairól és követelményeiről. (Töprengés Kállay István „Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században” című monográfiája kapcsán) 1095/V–VI

VITA 1103 Kúllay akkor is téved, amikor kijelenti, hogy ,,nem annyira az állami, mint inkább az urasági akarat határozta meg a jogilag relevánssá váló tények körét" (11. old.), az uraságnak azonban a kor joggyakorlatához kellett igazodnia, ,,mivel nem volt éles munkamegosztási választóvonal a jogtudományok és a joggyakorlat között" (uo.). Érti ezt valaki? A szerző talán igen, az olvasó azonban csak a fejét rázza. Tegyük fel: valaki agyonütötte baltával a szomszédját — hogy ez a tény jogilag releváns-e, azt az uraság akarata, nem pedig az isteni és emberi törvény, a szokás, a „parantsolat" döntötte el? Igazodnia kellett azonban a Joggyakorlathoz" — mondja Kállay —, holott nem a joggyakorlat, hanem a jogi norma írja elő kategorikusan, hogy az úriszékeknek mindig a törvények rendelkezése szerint kell ítélkezniök (secundum praescriptum legum).14

Mi akkor a valóság? A földesúr akarata vagy a jogi norma szabta-e meg, hogy mit lehet „jogilag releváns ténynek" tekinteni? Mit jelent a másik (a munkamegosztási választóvonalra vonatkozó) megállapítás? A kalocsai érseki szeminárium egyházjogásza mondjuk délelőtt az úriszéken bíráskodott, délután pedig előadást tartott a papnövendékeknek diszciplínája valamelyik részéből? Kár, hogy Kállay itt sem magyarázza meg meghökkentő megállapítását, így pedig minden olvasó olyan következtetést vonhat le abból, amilyet éppen akar. Szerzőnk „Bevezetésiének végén bejelenti, hogy csaknem három évtizedes levéltárnoki pályafutása alatt lehetősége volt nemcsak úriszéki jegyzőkönyvek, hanem egyéb levéltári iratfajták áttekintésére is. Ez így igaz — legfeljebb azzal lehetne ezt kiegészíteni, hogy a lehetőség önmagában kevés, a kutató köteles is minden archívanyagot tanulmányozni, gondosan értékelni ahhoz, hogy a témájával kapcsolatos kérdéseket sokoldalúan és kellően dokumentálva megválaszolhassa. Őszinte sajnálkozással kell azonban megállapítani, hogy szerzőnk szűkösen élt a lehetőséggel, és az úriszékekre vonatkozó alapvető (egy országos kép megrajzolásához pedig elengedhetetlenül szükséges) levéltári forrásokat figyelmen kívül hagyott. Erre csak néhány példát említek : a helytartótanácsi levéltárban sok száz irat-folyóméternyi büntetőperkivonat (C-27 és más állagok), valamint rabtabella (C-28, C-43, C-53) található, és ezeknek mintegy negyedrésze úriszéki bíráskodási adatot tartalmaz. A rabtabellák például megmutatják, hogy melyik uradalom börtönében hány ember „fordult meg" egy-egy félév során ; őket mikor, miért vetették vizsgálati fogságba, ellenük — csigázás után, vagy anélkül, más bizonyítékokra alapozottan — milyen ítéletet hoztak és azt hogyan hajtották végre.1

5

E források valószínűleg Kállay előtt sem ismeretlenek, mert monográfiájában mintegy két oldalon ezekről is ejt néhány szót.1

6

De példálózgatva, megemlítve, hogy a keszthelyi uradalom börtönében 1776-ban, 1800-ban, 1804-ben, 1807-ben, 1812-ben, 1816-ban, 1821-ben, 1823-ban, végül 1832-ben (egész esztendőben vagy valamelyik szemeszterben) hány befogottat-elítéltet őriztek, és közülük 14

Pfahter, Carotus: Jus Georgicum. (Keszthely, 1820, 269.) 15

Hajdú Lajos Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. (Budapest, 1985, 23—44.) A továbbiakban: Hajdú. 16

Kállay István: Úriszéki bíráskodás a XVIII—XIX. században (Budapest, 1985. 301—302.) A továbbiakban: Kállay.