Századok – 1985

Folyóiratszemle - Wegner-Korfes Sigrid: Graf von der Schulenberg – az 1944. július 20. összeesküvés résztvevője. A fasiszta Németország moszkvai követének külpolitikai koncepciójához III/876

878 FOLYÓIRATSZEMLE 878 kereskedelmi szerződés megkötéséről. A legnagyobb kedvezmény elve alapján a forgalom tízszeres növelését helyezték kilátásba. A kollektív biztonság koncepciójában azonban nem volt partner a lengyel fél. Németország rosszallására hivatkozva hárította el a tárgyalásokat. 1939. március 15-e után új helyzet alakult ki. Németország — Münchent megszegve — feldarabolta Csehszlovákiát. Igaz, Lengyelország is kapott területeket, de a nácik szlovákiai jelenléte, majd a Memelvidék német megszállása az ország bekerítését jelentette, miközben Hitler előtérbe állította Gdansk és a korridor kérdését. A francia diplomácia támogatta Varsóban a szovjet kapcsolatfelvételt, a németekkel tárgyalásokat folytató brit külpolitika óvott ettől. A lengyel vezetés megrögzött szovjetellenessége miatt az utóbbi bizonyult hatásosnak. Párhuzamosan — német nyomásra — megállapodás született Berlin és Bukarest között, ami nyugtalanította a Szovjetuniót. Németország utak, kikötők építését, a kitermelő ágazat korszerűsítését vállalta ásványi és mezőgazdasági nyersanyagok fejében. A szovjet diplomácia jegyzékben hívta fel Románia figyelmét az egyezmény potenciális stratégiai vonzataira. 1939 április elején megszületett az angol—francia garanciavállalás Lengyelország, Görögország és Románia függetlenségét, de nem területi sérthetetlenségét illetően. Előkészítették a háromhatalmi (angol— francia—szovjet) tárgyalásokat, amelyek során — mint ismeretes — nem egyenlő teherviselést akartak elérni a nyugatiak. A Szovjetunió az esetleges megállapodás hatékonysága érdekében csapatainak átengedését kérte — konfliktus esetén — lengyel és román területen. Közvetlenül a varsói vezetéstől is, rámutatva Lengyelország kedvezőtlen stratégiai helyzetére, a katonai erőviszonyokra és a nyugati segítség lehetséges mértékére. J. Beck azonban erről — a konkrét szovjet segítségről — hallani sem akart. A lengyel politikus egyetértett az angol—szovjet tárgyalásokkal, a szovjet—lengyel viszony további normalizálását ígérte, de hangsúlyozta, hogy nem akarja Németországot sem irritálni. Elégségesnek vélte, ha a nyugati demokráciák a politikai szolidaritáson túl — szükség esetén természetesen katonai segítséget is nyújtva —, nyersanyagok és felszerelések szállítását eszközlik ki a Szovjetunió területén át és magától a Szovjetuniótól. A Németországra tekintő óvatosság, a Szovjetuniótól való tartózkodás mellett az erőviszonyok fatálisan téves megítélése is motiválta Beck álláspontját. Az egyre feszültebb helyzetben szimbolikus jelentőségű gesztusokkal folytatta Varsó a lavírozó politikát. Gdansk kérdésében mérsékletre szólította fel Berlint. Arra hivatkoztak, hogy Gdansk elvesztése Beck bukásához vezetne, s ezt követően egyértelműen németellenes, szovjetbarát vonal erősödne fel Lengyelországban. A Szovjetunió irányában hasonlóan értékelhető a kereskedelmi szerződés ratifikálása, továbbá, hogy törölték a nemzeti ünnepek sorából az 1920-as kijevi felhívást, amely a szovjetorosz—lengyel háború nyitányát jelentette. A háromhatalmi tárgyalások alakulását is érintették a szovjet—lengyel, szovjet—román kapcsolatok. A szovjet diplomácia pl. kérte az 1921-ben kötött lengyel—román egyezmény módosítását. Német támadás esetére tekintsék érvényesnek a segítségnyújtást. (Eredetileg ez egyértelműen szovjetellenes éllel született meg!). A Szovjetunió a háromhatalmi tárgyalásokon és közvetlenül is felkínálta hatékony katonai segítségét a két szomszédos államnak. (1939. május 10-én a szovjet külügyminiszterhelyettes ezzel a céllal utazott pl. Varsóba). Nem volt egyértelmű a válasz. Annak ellenére, hogy Németország pl. felmondta az 1934-es megnemtámadási szerződést. (Az angol—francia garanciákra hivatkoztak Berlinben). Egyik sajtóértekezletén a szovjet közeledést úgy értelmezte a lengyel külügyminiszter, hogy az csupán azt jelenti, miszerint lengyel—német konfliktus esetén a Szovjetunió jóindulatú semlegességet tanúsít, nem foganatosítja az 192l-es rigai békével kapcsolatos fenntartásait. Izgalmas problémákat taglal a cikk befejező része a háromhatalmi tárgyalások megszakadásával, a szovjet—német megnemtámadási szerződés megkötésével kapcsolatban. A szerző leszögezi a nyugati fél felelősségét. Utal arra, hogy a Vatikán engedményekre ösztönözte Lengyelországot, az angolok a közvetlen szovjet—lengyel—román tárgyalásokra hagyatkoztak, de nem sürgették Varsót és Bukarestet pozitív válaszra. A francia ösztönzés erőtlennek bizonyult. Parszadanova vitatja az emigráns lengyel munkák állítását, miszerint augusztus 22-én megszületett a pozitív lengyel válasz. Idézi a közlemény szövegét: „A német agresszió elleni együttes cselekvés esetén Lengyelország és a Szovjetunió együttműködése — amelynek tecnikai feltételei tisztázandók — nem kizárt." A szerző rámutat a fogalmazás bizonytalanságára, utal arra, hogy a brit diplomácia augusztus 21-én is müncheni típusú alkut kezdeményezett, hivatkozik F. D. Roosevelt közvetítési kísérletére is. Fontos körülménynek tekinti, hogy augusztus 22-én Molotov közölte a