Századok – 1985

Történeti irodalom - Graybon Gail: Women Workers in the First World War. The British Experience (Ism.: Jemnitz János) III/862

TÖRTÉNETI IRODALOM 863 fegyverkezési iparba — de ott voltak az élelmezési, sőt a hajóépítő, építőiparban s a felszíni bányászatban is. Végeredményben 1914 júliusában 3 200000 iparban alkalmazott nőmunkást .jegyeztek" (amiben a kisiparban alkalmazottak, a háztartási alkalmazottak és önállóak persze nem szerepeltek), ez a szám 1917 áprilisára 4500000-re emelkedett. Feltűnő, hogy ez a létszám 1918 áprilisára márcsak 300000-rel nőtt tovább, részben éppen azért, mert a háború utolsó évében már megkezdődött a „visszaállás", a békeiparágak előre törtek, s megkezdődött az „ideiglenesen" alkalmazott nömunkások elbocsátása is. Braybon természetesen felveti azt a kérdést is, hogy honnan került ki a több mint másfélmillió új női ipari munkás. Mindenekelőtt különféle forrásokra támaszkodva megállapítja, hogy zömükben nem voltak tulajdonképpen „új" ipari munkások. Egyrészük a háztartási alkalmazottak közül került ki, másrészük olyan nőmunkás volt, akik valamikor már dolgoztak, de férjhez mentek, s ekkor munkájukat feladták, s csak 1915—1916-ban kezdtek ismét dolgozni (a becslések szerint a nömunkások 40% volt ekkor férjnél), s jóval kisebb az aránya az idősebb, vagy az iskolapadokból frissen kikerülő fiatal lányoknak, még kisebb pedig a középosztályból származó nőknek. E jelenségre jellemző, hogy Leeds négy nagy fémipari üzemében 191 I-ben a nömunkások 15%-a volt férjnél, a háborús években az arány 44%-ra emelkedett. Egy kutató számításait idézve Braybon 200000-re becsüli a háztartási alkalmazottak sorából kikerülő nömunkások számát. S igen fontos a női munkaerő belső mozgása a háborús években. Braybon e vonatkozásban a munkáspárti Labour Gazette egy felmérését idézi, miszerint a szakszervezeti munkásbiztosításban jegyzett 440000 nő 70%-a (!) változtatott munkát a háborús években, s ebből a 70%-ból 23% munkahelyet is. Vagyis a szerző szerint a felduzzadás ellenére csak jóval kisebb mértékű a ténylegesen „új" női munkaerő aránya. Braybont azonban nemcsak azok a kérdések érdekelték, hogy mekkora volt a nők részvétele, illetőleg, hogy ezek a nők honnan kerültek ki. E témában még számos más fontos kérdést felvetett és megvizsgált. Ilyen volt például az állam szerepe is. Miközben megállapítja, hogy az államgépezet e kérdésekben tulajdonképpen nehezen mozdult meg, s végeredményben a liberális meggyőződés tehertétele bénította: vagyis, hogy az állam ne avatkozzon a gazdasági életbe — a háború kényszere mégis rászorította erre. A képlet és a valóság azonban teli volt ellentmondásokkal. S persze az állami tisztviselők zömükben a magántőkésekkel álltak szoros kapcsolatban. A kormányban a miniszterek nagy többsége fokozott ellenszenvvel gátolta a kormány által kinevezett bizottságoknak munkáját, noha csak .javaslatokat tettek", amelyek nem voltak kötelező erejűek. Mégis ez a folyamat előrehaladt. 1915 szeptemberében új központi „munkaerő-bizottságot" kellett felállítani — amely persze csak a szakszervezetekkel egyetértésben tevékenykedhetett —, de mindez csak a keret lehetett. 1915-ben, amikor megkezdődött a nők iparba áramlása, új problémák is felvetődtek. Nemcsak az, hogy mennyiben voltak egyáltalán bevonhatók, hogy ezt a szakszervezetek, illetőleg a férfi munkások megengedték-e s miként fogadták (ennek a szerző egy teljes hosszú fejezetet szentelt, hangsúlyozva, hogy általánosítani egyáltalán nem lehet, szakmánként és üzemenként is más és más volt a helyzet) •— hanem ha már az üzem falai között is voltak, felmerült többek között a kérdés, hogy milyen béreket fognak kapni. Az egyenlő bér követelése természetesen elhangzott, de csak óhaj maradt. Ez nemcsak a férfi szakmunkások körében ütközött ellenállásba (a szakmunkások betanított nőkkel való helyettesítése bérleszállítással fenyegetett), hanem azért is, mert a tőkéseknek sem állt ez az érdekükben. A kormány és a kormánybizottságok egyik leginkább szívükön fekvő törekvése pedig éppen az volt, hogy a háború körülményei között is biztosítsák az üzemek, sőt a fegyverkezési üzemek „rentabilitását", profitját, ami mind „a nők egyenlő bérezése" törekvés ellenében hatott. Ennek egyik ismert módja éppen az volt, hogy amikor nők már szakmunkásokként dolgoztak, akkor hirtelen a darabbérrendszer helyett őket egyszerűen futószalagok mellett időbérre osztották át. A sok részterületre kiterjedő vizsgálat alapján a szerző leszögezi, hogy az állami szervek mindkét vonatkozásban a követelmények szintje alatt maradtak, akár ami a nők 1915—1916. évi munkábaállása, akár az 1917—1918. évi munkából való kiszorításuk területén történt, mindkettő nagymértékben szervezetlenül ment végbe. Sőt a szerző azt is aláhúzza, hogy a kormánybizottságok tanácsai még akkor sem mentek át a gyakorlatba, amikor azok nem a „magániparban", hanem az állami fegyverkezési iparban érintették a munkások helyzetét, a szociális és egészségügyi viszonyokat, avagy a túlórázás csökkentését.