Századok – 1985
Tanulmányok - Gunst Péter: A parasztság jövedelmi viszonyai az 1920–30-as években III/677
720 GLINST PÉTER azokkal a nehézségekkel, amelyek a kortársakat is megzavarták a válaszadásban. A számítások egy része a cselédbéreket tulajdonképpen abban az értékben tüntette fel, amibe az a gazdaságoknak került. Más része a napi piaci áron számította ki a bérek pénzértékét. Ugyanakkor a jövedelem alakulásánál figyelembe kell természetesen azt is venni, hogy a természetben kapott bér jelentős részét a cseléd és családja maga fogyasztotta el, attól függetlenül, hogy az a piacon mennyit ért. A pénzben történő jövedelemszámítás tehát feltétlenül több buktatót rejt magában a cselédeknél is. Mégis van bizonyos lehetőségünk a jövedelmek értékelésére. A szélesebb közvélemény számára a cselédbérek ellentmondásaira Kovács Imre hívta fel először a figyelmet 1935-ben.11 8 Összefoglalása hangos visszhangot keltett. Azt Kovács is hangsúlyozta, hogy a cselédek helyzete minden megkötöttségük ellenére is jobb, mint minden más mezőgazdasági munkásrétegé. Munkája során 4 uradalmat és azok cselédségének helyzetét, körülményeit vizsgálta (Fejér, Tolna, Békés és Nógrád megyei gazdaságokról van szó). Megállapította, hogy a fizetésekben a Dunántúlon nagyobb volt a pénz aránya, míg az Alföldön sok gazdaságban egyáltalában nem volt készpénzfizetés. Kovács szerint a következőképpen alakult a kommenció értéke P-ben kifejezve.11 0 (Ld. a 7. sz. táblázatot.) A bérek értékének kiszámításánál a mindenkori helyi árakat vette alapul, nem számította azonban a bérbe a lakás értékét és az orvosi költséget. Az 1930-as évek elején a lakás bérét általában havi 5—8 P-re becsülték, azaz évi 60—96 P-re. Az orvosi költség, orvosság és biztosítás is kitett 35—40 P-t. Utalt Kovács arra is, hány személy élt ebből ajövedelemből, a Dunántúlon 179, északon 195, az Alföldön viszont csak 164 eltartott jutott 100 keresőre (országos átlag 175), ami világosan jelzi, hogy egy-egy családban a nagybirtokon rendszerint több kereső is volt. Felhívta a figyelmet arra is, hogy túlzottan magas értéket tulajdonítanak a tehéntartásnak, hiszen a tej nehezen eladható. A válság idején ez nyilvánvalóan így is volt, korábban és későbben azonban a helyzet vidékenként különböző volt. Egyes nagyobb, jól kezelt uradalmakban a gazdaság átvette a cselédek tejét, és a saját termékeivel együtt értékesítette.120 Ugyanakkor az kétségtelen, hogy az ország egyes régióiban, pl. a Tiszántúlon a tehéntartásból nem lehetett oly mértékben pénzre számítani, mint a Dunántúlon, vagy a Duna—Tisza közén. Itt viszont a tehenet tartó cseléd és családja élelmezésében a tehéntartás kb. évi 1300—1500 liter tejet jelentett. Olyan helyeken pedig, ahol nem volt tehén, a sertéstartás vette át a pénzelő ágazat szerepét a cselédeknél. Kovács utalt arra is, hogy 1929 után kinyílt az agrárolló, ezért a cselédnek is többet kell piacra vinnie, ha iparcikkeket akar vásárolni. Ez igaz, az agrárolló szétnyílása azonban a cseléd összbevételének csupán egy részét érintette, azt, amit piacra vitt, számára a természetben elfogyasztott illetményrész használati értéke 118 Kovács Imre: A gazdasági cselédek keresete és megélhetési viszonyai. Magyar Szemle, 1935. XXV. k. 211—222. 119 Uo. 215—216. 120 Pl. Maisán (ld. Vincze: i.m. 541.) némi kezelési költség levonása fejében az uradalom átvette a tejet a cselédektől.
