Századok – 1985
Tanulmányok - Bellér Béla: Az osztrák–magyar viszony és a burgenlandi kérdés (1927–1929) I/42
AZ OSZTRÁK - MAGYAR VISZONY 1927-1929 43 rendőrséget nem érte teljesen váratlanul, sőt a rendőrség az összeütközés elkerülésére megfelelő — bár korántsem elegendő — óvintézkedéseket is tett, a szociáldemokrata vezetőség a felkelés legmagasabb hőfokán sem gondolt a burzsoázia megdöntésére, a szocialista fejlődés útjának megnyitására, hanem csupán a burzsoázia figyelmeztetésére, legföljebb megleckéztetésére. Ezt a szociáldemokrata vezetők nyíltan beismerték, amikor azzal magyarázták tartózkodásukat az eseményekbe való beavatkozástól: nagyon jó dolog az, ha a reakciósok egyszer látják, mint alakul a helyzet, ha a párt közvetítőként nem avatkozik be.5 Hogy a valóságban mit ért ez az elrettentésre alapozott politikai taktika, azt világosan feltárja egy bécsi magyar megfigyelő. A júliusi események legfőbb tanulságát ő abban látja: az osztrák szociáldemokrata párt a legfőbb biztosítéka annak, hogy Bécsben bármilyen forradalmi megmozdulás eredménytelenül végződjék.6 A júliusi összecsapásból az osztrák uralkodó osztályok képviselői különböző tanulságot vontak le. A keresztényszocialista párt legtekintélyesebb vezetői, dr. Ignaz Seipel kancellár és dr. Leopold Kunschak szakszervezeti vezető egyértelműen arra a következtetésre jutottak, hogy az 1927. évi júliusi lázadás a polgári pártok kemény ellenálló erején szétzúzódott. Az államhatalom győztesen került ki az erőpróbából, az „elvörösödés veszélye" egy csapásra megszűnt.7 A szociáldemokrata párt ezek után nem veszélyeztetheti komolyan az uralkodó osztályok érdekeit. Nincs tehát szükség alapvetően új hatalmi módszerek bevezetésére, legföljebb az 1920. október 1-i demokratikus alkotmány jobboldali szellemű módosítására. Éppen ezért elvetették a forrófejű Heimwehr-vezérek teátrális, de teljesen bizonytalan kimenetelű Bécs ellen vonulásának, a „Marsch auf Wien"-nek tervét. Másfelől azonban szívesen felhasználták ezt a július 15-i felkelés után futótűzszerűen terjedő mozgalmat a szociáldemokrata munkásság sakkban tartására. Ennek érdekében Seipel hűvös, de szoros kapcsolatot tartott fenn a Heimwehrrel, amelyet különben nem vett egészen komolyan. „Egész törekvése arra irányult, hogy megakadályozza a Heimwehrt abban, hogy saját pártja legyen, és mégis figuraként használja fel őket a politikai sakktáblán."8 Seipelnek a Heimwehrrel kapcsolatos taktikája teljes mértékben bevált. A szociáldemokraták a Heimwehrben kezdték látni fő ellenségüket. Ezért közeledtek a kormányhoz. Korábbi támadó taktikájukat is védelmivel cserélték föl. A Heimwehr szervezeti és katonai erejének növekedése nagyon is kapóra jött a kormánynak, amely a pártok fegyveres önvédelmi alakulataival szemben viszonylag gyönge katonai erővel rendelkezett. A kormány rendelkezésére az 1927—1933 közti időszakban csupán 28 000 főnyi katona és 10000 főnyi rendőr állt. Ezzel szemben a különböző jobb- és baloldali fegyveres önvédelmi szervezetek létszáma 200000-re rúgott.9 A Heimwehr-5 Hanns Leo Mikolelzky: österreichische Zeitgeschichte. Wien—München, 1962. 116—117. 6 Kerekes Lajos: Ausztria története 1918—1955. Budapest, 1966. 58. 1 Thewrewk-Pallaghy: i. m. 17. 8 Mikolelzky: i. m. 120. « Uo.
