Századok – 1985
Folyóiratszemle - Pérez L. A.: Függőség és forradalom felé: Kuba nemzetgazdasága két háború között 1878–1895 I/283
FOLYÓI RATSZEM LE 283 2. A gazdasági struktúra transzformációjának eredményeként megváltozott az állam és a gazdaság viszonya, ami aztán összekapcsolódott a második világháború utáni európai opcióval. „Jalta és 1945 után a nemzetközi feltételek maguk után vonták a szocializmus (és államszocializmus) kizárását az érintett négy országban. Ez azt jelentette, hogy államaiknak, akár diktatórikusak (Spanyolország, Portugália), parlamentárisak (Olaszország), vagy baloldali, antikommunista, ún. »irányított demokrácia« típusúak voltak (Görögország), nem volt más választásuk, mint hogy utat nyissanak a külföldi tökebefektetéseknek a stabilitás és az alacsony bérek biztosításával. Így nyújtottak menedéket egy »liberális« gazdaságnak egy antiliberális államban." A hetvenes években a külföldi kapitalista behatolással szembeni fenntartások is megszűntek. 3. Megvalósult a „pluralista" politika az észak-nyugat-európai modell szellemében, de lényeges különbségekkel. A reakciós politikai osztály centrista és jobboldali kormányzó pártokká alakult, amit „az őket megelőző nem totalitárius despotikus rendszerek osztályösszetétele tett lehetővé". A diktatúrák összeomlása, ill. az átmenet a demokráciába a szerző szerint „ezekben az országokban sehol sem forradalmon keresztül valósult meg. Minden esetben egy nagymértékű »fölülről jövő demokratizálásról« volt szó". Az összeomlás módja változatos volt ugyan — Olaszországban a második világháborúban elszenvedett vereség (1943), Portugáliában a hosszú gyarmati háború eróziója (1974), Görögországban a kalandorság (1974), Spanyolországot saját politikája mállasztotta szét 1959-től —, de Olaszországban a forradalmat meghiúsította a külső invázió, Spanyolországban 1977-re lekerült napirendről a „demokratikus szakítás", s „a múlttal valóban forradalmi szakítás még Portugáliában sem ment végbe", ahol a katonai államcsíny kizárta a néptömegeket, ill. képviselőiket. Ennek gyökere végső soron az, hogy a politikai erők választási szabadsága igen szűk volt, így az átmenet csak sajátos — a „polarizáció, konfrontáció és más kölcsönösen romboló stratégia" elkerülését célzó — konszenzus révén valósulhatott meg. Téves azonban azt feltételezni, hogy az ilyen konszenzusos átmenet többségi demokráciához vezetett. Sokkal inkább egy „fölülről és/vagy kívülről jövő erőteljes ellenőrzés alatti alkotmányos kormányzás valósult meg". A baloldalt példa nélkül álló mértékben bevették ugyan a politikai életbe, de ennek fejében elállt forradalmi céljaitól, s hozzájárult a szociális egyenlőtlenség relatív fennmaradásához. (The British Journal of Sociology. Vol. 33 No. 2. June 1982. 172—199.) P. L. L. A. PEREZ FÜGGŐSÉG ÉS FORRADALOM FELÉ; KUBA NEMZETGAZDASÁGA KÉT HÁBORÜ KÖZÖTT, 1878—1895 Az Egyesült Államok kubai hegemóniájával foglalkozó történeti munkák főleg két időszakkal, a katonai megszállás (1899—1902) és az ún. „plattista köztársaság" (1903—1934) — e periódusban volt érvényben a két ország között az „állandó" és a „viszonossági" szerződés — éveivel foglalkoznak. Kubának a 20. században kétségtelenül egyre nagyobb mérvűvé váló függő helyzete azonban olyan 19. századi előzményekben gyökerezik, amelyek az események 1895 utáni alakulásában döntő szerepet játszottak. A tíz évig tartó függetlenségi háború (1868—78) befejeződésekor a kubai nemzetgazdaság az összeomlás szélén állt. A háborús rombolás főleg a cukoripart sújtotta; Kuba középső vidékén a cukornádfeldolgozó üzemek háromnegyede semmisült meg, míg a harcok fő színteréül szolgáló Oriente tartományban a cukortermelés szinte teljesen megszűnt (így pl. a Santiago körzetében levő mintegy száz feldolgozóból egyetlenegy maradt üzemképes). A cukornád termelését tovább folytatókat a megdrágult hiteleken kivül a külföldi piacok beszűkülése is sújtotta. A kubai függetlenségi háború idején az Egyesült Államok déli részén jelentősen megnövekedett az államilag is támogatott cukornádtermelés, Európában
