Századok – 1985
Folyóiratszemle - Giner Salvador: Politikai gazdaságtan legitimáció és állam Dél-Európában I/280
280 FOLYÓIRATSZEMLE szövetségben is Berlin volt az aktívabb partner. Ezért az 1848—1918 közötti korszakot úgy is felfoghatjuk, mint Bécs eredménytelen szövetségi alternatívakereséseinek korát. Berlinben már 1914 előtt egy egyre inkább militarizálódó vezető csoport kezében összpontosult a hatalom, s így éppen az az állam vette semmibe szövetségese érdekeit, melytől az — kissé gyermetegen — védelmet várt. Ezt a helyzetet az összeomlást követő német-nemzeti irányú történetírás nem volt hajlandó tudomásul venni, ezért itt az újraértékelés elkerülhetetlen. Ausztria utolsó aktív nagyhatalmi politikai kísérlete — Schwarzenberg külpolitikája — arra az időszakra esik, amikor végképpen lemaradt gazdasági téren németországi riválisa, Poroszország mögött. A külügyminisztérium szervezete és állománya is a metternichi időket idézte, ezért az osztrák külpolitika ezután inkább csak követte a fejleményeket. Beust kísérlete volt az utolsó, mely eredeti osztrák politikát próbált érvényesíteni. Később Ausztria úgy próbált meg lépést tartani a történelemmel, hogy alávetette magát a berlini külpolitikának. Beust modernizálta a külügyminisztérium szervezetét. Egy felelős közös birodalmi minisztérium lehetősége azonban nem realizálódott. Belső, főleg magyar igények azonban így is utat törtek maguknak (Kálnoky és Goluchowski bukása). Az Aehrenthal-korszak kivételével a Monarchia külpolitikája passzív s Berlinnek alárendelt volt. Az osztrák külpolitika egyre inkább a balkáni politikára redukálódott, s a külügyminisztérium vezető tisztviselői teljes értetlenséget mutattak a „liberális" Olaszország és Franciaország iránt — saját származásuk korlátait ők sem tudták átugrani. Pedig hogy mire volt képes a külügyi szervezet egy kezdeményezőképes és eredeti vezető alatt, mutatja az annexió sikeres lebonyolítása: Aehrenthal ideje volt az egyetlen, amikor Ausztria—Magyarország, megszabadulva a német gyámkodástól, tevékeny, dinamikus külpolitikát folytatott. Az osztrák magyar külpolitika hanyatlását mutatja 1914, a Berchtold által vezetett külügyminisztérium tevékenysége. A változásnak belső okai is voltak: 1912 után növekedett a Conrad által patronált fiatalabb hivatalnokok befolyása. Ferenc Ferdinánd meggyilkolását a Ballhausplatzon domináló háborús párt kedvező ürügynek tekintette a végső leszámolásra Szerbiával. Berchtold tulajdonképpen a névtelen hivatali gépezet befolyása alatt cselekedett a júliusi válság idején. (Österreichische Osthefte 1981. 1. 18—37.) H. V. SALVADOR GINER POLITIKAI GAZDASÁGTAN, LEGITIMÁCIÓ ÉS ÁLLAM DÉL-EURÓPÁBAN A tanulmány gazdaság és hatalmi struktúra viszonyánák összehasonlító-történeti elemzését kívánja adni Dél-Európában. A régiót az. ipari forradalom kezdetétől vizsgálva „megpróbálja a parlamentáris demokráciára való átmenetet a reakciós despotizmus bizonyos kulcsfontosságú periódusainak következményeként, és nem az ellenük való fellépésként magyarázni". A szerző kiindulópontja szerint Dél-Európa félperiferikus országait sajátos „kétértelműségek" jellemzik: umverzalizmus a patronátus rokoni kötelékeivel szemben, a közintézmények vallási legitimációja a harcos szekularizmus, osztálymentes és doktriner politikai elkötelezettségek kompromisszumot nem ismerő osztályjellegű ideológiákkal, külföldi beruházás révén megvalósuló függő iparosítás tekintélyes, állami beavatkozásba torkolló nemzeti kapitalizmussal szemben. Emiatt e társadalmakat nem lehet olyan tengelyekre felfűzni, mint elmaradottság — modernség, iparilag fejletlen kapitalizmus — fejlett kapitalizmus, tradicionalista fatalizmus — vállalkozói individualizmus, tudománytalan vallásos mentalitás — racionalizmus és tudományos szellemi beállítottság. Van viszont e régiónak az emiitett jellemzőkből fakadó és az alább tárgyalandó fejlődési szakaszokban megragadható olyan közös vonása, amely „megcáfolja a rendszertelen instabilitás, ingatagság és kiszámíthatatlanság Európa déli világának számos megfigyelője által osztott képét".
