Századok – 1985
Figyelő - Vadász Sándor: Gondolatok Albert Soboul könyvének olvasása közben I/224
FIGYELŐ 229 tok és periodikák hasábjain, vagy gyűjteményes kötetekben jelentek meg, esetenként különnyomatként is. Az 1950-es évek közepén, a hidegháború időszakában kibontakozott viták polgári részről az atlanti szolidaritás jegyében zajlottak le. Kidolgozták a „nyugati" vagy „atlanti" forradalom elméletét. Eszerint Nyugat-Európa és Észak-Amerika forradalmai egységet alkotnak, ebbe a sorba illesztették be az 1789-es forradalmat is, megfosztva ily módon speciális gazdasági, társadalmi és nemzeti tartalmától. Ezeket a nézeteket főként amerikai és angol szerzők vallották, ezzel szemben a francia politika- és eszmetörténetben határkőnek számító 1968 után kirobbant éles hangú polémiákban Soboulnak honfitársaival, elsősorban F. Furet-vel kellett vitatkoznia. A részletezésről lemondva, csupán jelzem, hogy olyan érdemi kérdésekről folyt a vita — meg-megújuló intenzitással —, hogy egyáltalán szükség volt-e a 18. század végén forradalomra, másként fogalmazva: elkerülhető lett volna-e, ha a király, okosabb politikát űzve, reformokat vezetett volna be. Furet és mások állítása szerint ez az elit, a társadalom vezető erőinek forradalma volt, amelyek már jóval korábban tudatosították magukban a változtatás (de nem az erőszakos átalakítás) szükségességét. Felújították A. Tocqueville felfogásmódját, aki a historikusok közül elsőként tagadta a forradalom elkerülhetetlenségét, szerinte az Ancien Régime fokozatosan, tehát békés úton, reformok segítségével átnőtt volna a polgári társadalomba. Ezekben a vitákban Soboul erőteljesen kidomborította a fentebbi nézetek összefüggését az 1968 májusában-júniusában Franciaországban kialakult társadalmi-politikai állapotokkal, jelesül azzal a sokkhatással, amely a burzsoáziát és a kispolgárságot érte. Teljes joggal mutatott rá arra a tényre, hogy a forradalomhoz mint a társadalmi problémák megoldásához való viszonyulás ma is megosztja a francia nemzetet, akárcsak a múltban. Világos, hogy Soboul minden rokonszenvével az „alullévők", a sansculotte-ok utódai felé fordult. Feltétlenül állásfoglalásra késztet a Kiadónak a kötet végére illesztett Megjegyzése. Ebben két „bevett" terminus technicus megváltoztatását adja az olvasó tudtára. Sietek leszögezni: egyikkel sem értek egyet. Kezdjük a kisebb jelentőségű változtatással, „girondisták" helyett „girondiak"-ról beszélni, átvéve Jánosi Ferenc 1865-ös fordítását. Eltekintve attól, hogy túlságosan archaikusnak érzem, nem tudom elfogadni azt az érvet, hogy Jánosi „minthogy a Gironde helynév, logikusan az iképzőt használta (girondiak, girondi kormány stb."). Nem ritka jelenség a történelemben, hogy valamely földrajzi név meghatározott politikai vagy ideológiai áramlat jelölésére szolgál, ám ebben az esetben már fogalommá változik át, és általában már nem helynévként viselkedik. így például „táboritákat" mondunk és nem „táboriakat", holott ezek a husziták Tábor helységről kapták a nevüket.) Az angol irodalomtörténetben arra is van példa, hogy egy földrajzi név egyetlen személyt jelent: Henry Howard — the earl of Surrey — Surrey.) A példák számát szaporíthatnók, de térjünk vissza az alapkérdésre. A modern francia történeti irodalom a „Gironde", „les Girondins" kifejezéseket használja, ezt teszi Soboul is ebben a müvében, valamint magyarra le nem fordított tanulmánykötetében. (Comprendre la révolution. Párizs,