Századok – 1985

Figyelő - Vadász Sándor: Gondolatok Albert Soboul könyvének olvasása közben I/224

FIGYELŐ 227 összeegyeztethető a demokrácia gyakorlására vonatkozó kétféle elképzelés sem. A „démocratie directe", a „zubbonyos emberek" vágyálma, többek közt a szekciók közgyűléseinek permanens ülésezésében, a hangosan tapssal, adott esetben a helyről való felállással történő szavazásban nyilvánult meg, ezeket tekintették a totális népszuverenitás bizonyítékainak. A jakobinusok ellenben a „démocratie indirecte", a képviseleti vagyis parlamentáris demokrácia tántoríthatatlan híveinek mutatkoztak, márpedig ez a felülről lefelé történő döntéshozatalt jelentette, következésképpen a jakobinus vezetés nem tűrhette el — legalábbis tartósan nem — a spontán módon létrejött népi hatalmi szervek alulról megnyilvánuló ellenőrzését. Soboul a kötetet lezáró „összegezési kísérletben" a sansculotte-izmust és a jakobinizmust antagonisztikus fogalmaknak deklarálta. A két társadalmi típus által megtestesített forradalmi mentalitás és magatartásforma különbözősége, sőt ellentéte természetesen nem képezheti vita tárgyát. Robespierre-t, a jakobinusok vezérét egy világ választotta el nem csupán a veszettek legismertebb képviselőjétől, Jacques Roux-től vagy Heberttől, hanem még a baloldali jakobinus Billaud-Varenne-től is. Ennek ellenére az olvasó nehezen tud szabadulni attól az érzésétől, hogy Soboul fejtegetéseinek némely fejezetben erős antijakobinus felhangjai vannak. Az egyik legszembetűnőbb példa a ventóse-i dekrétumok eltérő értékelése két említett könyvében. Mindkettőben taktikai manővernek minősítette, ebben nincs különbség, de szintézisében már nem vonta kétségbe Saint-Justnek és a robespierre-istáknak az őszinteségét. (356. old.) Ebben a művében viszont csak Saint-Just politikai ügyességének adózott, akinek „jellegzetes stílusa persze nagy propagandaerőt kölcsönzött a javaslatoknak". (266. old.) Erősebben megnyomta a tollát Albert Mathiez-zel vitatkozva is, aki tudvalévőleg új forradalom programját vélte felfedezni a ventőse-i dekrétumokban. Felrótta a forradalmi kormánynak azt is, hogy „titkon aláaknázza a mozgalom alapszervezeteit, a szekciós társaságokat és közgyűléseket, és azon fáradozik, hogy a nép energiáit a politikai célokról teljesen a háborús erőfeszítésekre terelje." (207. old.) Ezzel kapcsolatban csupán egy kérdés vethető fel: hol létezett 1792 óta olyan, belső ellenforradalomtól és külső intervenciótól létében fenyegetett forradalmi kormány, amely ne a hon védelmére összpontosította volna összes energiáit, s e cél érdekében ne törekedett volna arra, hogy a népmozgalmakat a neki legmegfelelőbb mederbe terelje? A recenzens ezúttal könnyű helyzetben van: Soboullal magát Soboult szembesítheti. Ő ugyanis „A francia forradalom történetében" ezt írta: „A Forradalmi Kormány fennállásának egyetlen értelme, e kormány egyetlen célja a győzelem kivívása volt." (332. old.) Ezzel a megállapításával csak egyetérteni lehet, éppen ezért tűnik fel, hogy az ismertetés tárgyát képező monográfiában mindössze fél oldalon foglalkozott az 1793 decemberi katonai győzelmekkel. (205. old.) Ugyanakkor Soboul a népi mozgalom vereségét nem kizárólag a jakobinusok ellenállásának, hanem e mozgalom gyengeségének, belső ellentmondásaira visszavezethető elkorcsosulásának is tulajdonította. „A heterogén összetételű sansculotterétegnek nem lehetett pozitív osztálytudata, még ha némelyiküktől nem tagadhatunk is meg bizonyos osztályérzéket. Egy-két félénk koordinációs kísérletük ellenére mindig 15*