Századok – 1985

Folyóiratszemle - Gentile E.: A párt problémája az olasz fasiszta rendszerben V/VI 1393

FOLYÓIRATSZEMLE 1393 Az ùj irányvonal viszonylag kevesek tetszését nyerte el. A középrétegek gazdasági szervezetei az SPD-! továbbra is osztályharcos pártnak tekintették, a függetlenek pedig revizionizmusa miatt határolták el magukat követésétől. A Görlitzben elfogadott dokumentum így az SPD története legrövidebb életű programjának bizonyult. A két munkáspárt szinte állóháborúvá merevedő ideológiai szembenállását egy tragikus esemény, Walter Rathenau meggyilkolása oldotta fel. Szeptember 6-án megjelent közös akcióprogramjuk, amely legfontosabb törekvésnek a proletariátus minden ereje összpontosítását a politikai hatalom megszerzésére, az osztályuralom megszüntetése követelését deklarálta, s a szocializmus megvalósítását osztályharc útján tartotta lehetségesnek. Winkler az újraegyesítést a jobboldali fenyegetéssel szembeni összefogást követelő tagság sikereként, történelmi szükségszerűségként értelmezi, az akcióprogramot azonban csak szervezeti újrakezdésnek tekinti, ideológiailag a háború előtti platformhoz való visszatérésnek minősíti. Az 1922. szeptember 24-én összeülő nürnbergi egyesülési kongresszus az új programbizottság elnökéül Kautskyt választotta meg, s ez az erfurti tradicionalisták sikereként fogható fel. A döntést élesen bírálta az a Bernstein, aki úgy vélte, hogy Kautsky nem vesz tudomást a munkások, az alkalmazottak, a hivatalnokok széles felső rétegének kialakulásáról, életmódjuk, mentalitásuk kispolgárságéhoz közeledő módosulásáról. A baloldali Toni Sender ugyanakkor az osztályharc kiéleződésének, az antagonisztikus társadalmi ellentétek meglétének középpontba állítását, valamint annak tagadását szorgalmazta, hogy a szocializmus csak a demokrácia talaján valósítható meg. A centrista klasszikus szerepét a többirányú nyomás alatt álló Kautsky nem játszotta végig, 1924-ben Bécsbe költözött. A bizottság majd csak az 1925. szeptember 13-i heidelbergi kongresszus előtti hónapokban újította fel tevékenységét, s dolgozott ki olyan javaslatot, amely számos következtetésében szorosan kapcsolódott a görlitzi program szövegéhez, néhány részletet szó szerint vett át Kautsky tervezetéből; ugyanakkor nyíltan szakított az elnyomorodási elmélettel, s kínosan kerülte az osztályharc említését („a proletariátus felszabadító háborúja", „a munkásosztály harca a kapitalista kizsákmányolás ellen" fordulattal helyettesítve azt); s a demokráciát a szocializmus alapelveivel elválaszthatatlan összefüggésben láttatva, a köztársaság védelmét és kiépítését elsőrendű feladatként jelölte meg. A heidelbergi kompromisszum végül is nem vált a néppárttá válás reális programjává. A 20-as évek közepén az SPD még mindig elsősorban munkáspárt: tagságának 80%-a munkás, 17%-a alkalmazott, 2%a tanár, ill. szabadfoglalkozású értelmiségi. Érdekes megfigyelni, hogy a választásokon a szocialista részvétel rendszeresen alacsonyabb volt, mint a munkások összlakosságon belüli aránya, s nagyobb részük a polgári pártokra, elsősorban a Centrumra szavazott. Winkler mindezek alapján arra a következtetésre jut, hogy a német társadalomnak iL^n-ijebb 1/3-a volt az osztályharc híve, 2/3-a pedig egyértelműen a társadalmi konfrontáció ellen foglalt állást. Ezért érezhette az SPD vezérkara létkérdésnek a nyitást a középrétegek felé, a parasztok, a kézművesek és a kiskereskedők erős antiszocialista beidegződése azonban kevés esélyt adott törekvései realizálására. A tömegpárttá válás egyetlen lehetőségét — Winkler szerint — ezidőben a marxi sémáktól történő elhatárolódás kínálta. Az NSDAP mozgalma legfőbb integrációs elemévé a nacionalizmus mellett éppen az antimarxizmust tette. (Geschichte und Gesellschaft 1982/1 9—54.) E. G. E. GENTILE A PÁRT PROBLÉMÁJA AZ OLASZ FASISZTA RENDSZERBEN Az olasz fasizmus számára létrejöttétől bukásáig állandó problémát jelentett a párt milyensége, a párton belüli különböző irányzatok között e kérdés kapcsán gyakran került sor éles összeütközésekre. A „Fasci di combattimento" mozgalomból az 1921 novemberi római kongresszuson alakult meg az olasz fasiszta párt (Partito nazionale fascista — PNF), de tényleges politikai és ideológiai egység nem jött létre. Az ellentmondások az 1922-es római bevonulás után nyiltan a felszínre törtek, a párt belső válságát