Századok – 1985

Történeti irodalom - A magyar polgári átalakulás kérdései (Ism.: Mazsu János) V/VI 1371

TÖRTÉNETI IRODALOM 1377 lehettek nézetei nagyon hasonlóak a magyar liberálisok elképzeléseihez a jobbágykérdésben, a jogkiterjesztés és érdekegyesités politikájában, ezért utasította el a nemzeti radikalizmus minden formáját — köztük a „római mániát" —, s törekedett a két nemzet között egyenrangú partneri viszonyra. Ress Imre (A szerb külpolitika és a Habsburg-monarchia dualista átalakulása 1865—1867) árnyalt képet ad a szerb külpolitika és a mögötte álló megfontolások alakulásáról. Az 1860—6l-es válság idején a magyarellenes délszláv összefogás eszméjét elhagyó belgrádi kormány a magyar nemzeti mozgalommal való együttműködésre törekedett, megértéssel kezelve a területi integritás és az alkotmányosság helyreállításának kérdését. Az ok: a nemzeti érdekként feltüntetett területi expanzió feltételeinek megteremtése, mivel a szerb kormány úgy vélte, egy birodalmi keretek között újjászervezett, erős Magyarország megfékezné a Monarchia balkáni terjeszkedését. A szerb külpolitikának ez a váltása egyértelműen a hatalmi politika primátusán alapult, s érzéketlen volt a magyarországi szerbség önrendelkezési törekvése iránt. Ress tanulmánya is felhívja a figyelmet az európai hatalmi politika alternatívákat tartalmazó folyamat-jellegére és a korabeli megítélések többrétű kockázatára: 1866 nyarán a belgrádi kormányzat osztrák győzelemre számított, a vereség után viszont rövid idő kérdésének tartotta a Monarchia felbomlását, magyar, cseh és (dél-)szláv nemzetállamok megalakulását. Heiszler Vilmos (Magyar—cseh politikai kapcsolatok a kiegyezés előtti években) arra keres választ, hogy a magyar politikai vezetőréteg miért fordult végleg szembe a szláv nemzeti mozgalmak föderalizációs terveivel, s fogadta el véglegesen a Lajtán túli német hegemóniát. Mint Heiszler tanulmányából kiderül, , Belcredi kinevezése és a Szeptemberi Manifesztum kiadása után a magyar és cseh nemzeti mozgalmak közeledésére megteremtődött az elvi alap, mivel a cseh politikai irányzatok egységesen a történeti jog alapjára helyezkedtek, lemondva a magyarországi szlovákság érdekeinek képviseletéről. A cseh gyakorlati próbálkozások visszautasításával azonban kiderült, hogy ez az alap gyenge a magyar vezetés egyéb megfontolásai és gyakorlati érdekei ellenében: a centralista veszély elmúltával a magyar nemzeti mozgalomnak nem volt szüksége szláv szövetségesekre, föderalista elképzeléseiket pedig egyenesen a magyar integritás megsértésének szándékával gyanúsították. Az Ausztria veresége által teremtődött I rendezési kényszerszituációt — a bismarcki példára is figyelve — a hazai magyar politikai vezető réteg egyértelműen a hatalom számukra kedvező elosztásának lehetőségeként kezelte. Ez a hatalompolitikai „realizmus" pedig érzéketlen volt a társadalmi és nemzeti önrendelkezés liberális elvei és térségbeli törekvései iránt. így — állapítja meg a szerző — újból megindult a hamis körforgás, az elnyomó hatalom kegyeinek megnyeréséért folyó versenyfutás, és 1860—61 reményt adó tendenciáival szemben, amikor a magyarok és a szlávok egymásrautaltságának tudata a politikában is jelentkezett, ekkor a rivalizálás jellemezte a magyarok és csehek kapcsolatát. Csorba László (Újabb adatok a kiegyezés előkészítésének történetéhez) az uralkodó és Deák között közvetítő Augusz Antal báró és Danielik János címzetes püspök levelezéséből közli azokat, amelyek újabb adatokat szolgáltatnak a kiegyezési tárgyalások menetéről alkotott kép pontosításához. Reméljük, hogy a forrásközlést — a szerző által is jelzett — elemző munkák követik. A témakör és egyben a kötet utolsó tanulmánya Jeszenszky Gézáé (A „magyar kérdés" a brit politikában 1848—1914). Jeszenszky a brit nagyhatalom politikai vezetésének és közvéleményének állásfoglalásait vizsgálva megállapítja, hogy a brit külpolitikának az európai egyensúly — sa nélkülözhetetlen részének tekintett Habsburg-monarchia — fenntartására irányuló változatlan törekvése 1815 és 1914 között nagyhatalmi érdekeinek állandóságából fakad. Míg a brit külpolitika meghatározó tényezőire vonatkozó elemzései árnyaltak és meggyőzőek, elnagyoltnak tűnik az a tétele, hogy 1848-tól Magyarország sorsa alapvetően az európai nagyhatalmak, brithez hasonló, magatartásától függött. Eltakarja vele ugyanis a 19. századi európai társadalmi és politikai folyamatok azon fő sajátosságait, amelyek pontosan a Szent Szövetség által létrehozott nagyhatalmi egyensúlyi helyzet adott szerkezete ellen hatottak — leginkább térségünkben. És háttérbe szorul ezzel a tétellel az is, hogy az általa vizsgált időszak kontinentális politikai folyamataiban voltak olyan reális alternatívákat tartalmazó periódusok, amikor kisebb nemzetek politikai mozgalmai is beleszólhattak a nagyhatalmi egyensúlyi helyzet adott szerkezetének módosításába vagy fenntartásába. Ilyen, a Habsburg-monarchiát, s rajta keresztül az európai egyensúlyi