Századok – 1985

Történeti irodalom - Longworth Philip: Alexis. Tsar of All the Russia (Ism.: Niederhauser Emil) IV/1054

TÖRTÉNETI IRODALOM 1055 veszteségeket szenvedett, Alekszej nagyon tudatosan igyekezett az egyeduralmat megszilárdítani, előbb az országos gyűléseket, azután a bojár dumát is érdemben kikapcsolni a kormányzásból, amelynek minden szála saját titkárai révén az ő kezébe futott össze. Hozzátartozott ehhez, hogy a bojárokat, az arisztokratákat inkább a hadsereg vezetésében és a vidéki közigazgatásban szerette alkalmazni, a központi kormányzat tisztségviselőit tehetségük, képzettségük és érdemeik meg megbízhatóságuk alapján válogatta ki. Legfeljebb, ha alacsony származásúak voltak, magasabb rangba emelte őket. Ifjúkorában, vallásos neveltetésének a hatása alatt úgy vélte, a földöntúli szférákba uralkodó harmóniát kell az uralkodónak a földön is megvalósítania, az igazságosság birodalmát. Idővel egyre inkább tudatosodott benne az, hogy ezt a harmóniát csak tökéletlenül lehet idelenn kialakítani, és akkor is csak az uralkodó kemény akaratával. Eredendő vallásosság így kapcsolódik össze Longworth szerint, és nyilván indokoltan, a teljes, ellentmondást nem tűrő egyeduralommal. A abszolutizmus erősítését szolgálta az is, ahogy az emberekkel bánt, jutalmazott és büntetett, de mindig az érdemek szerint. Sokat adott arra, milyen kép alakul ki a többi európai országban uralmáról és személyéről. Bizonyos értelemben a külföldi propagandára is volt gondja. Háborúi váltakozó szerencsével folytak, és persze rengeteg pénzbe kerültek, ezért igyekezett a külkereskedelmet kézben tartani, belső erőforrásokat mozgósítani. Saját, egyre növekvő számú birtokain a korban szokatlanul modern gazdasági módszereket vezetett be (ötnyomásos gazdaság, új kultúrák meghonosítása), mondhatni kapitalista megszállottsággal növelte jövedelmeit (a következő 18. században lesznek majd Európa-szerte hozzá hasonló uralkodók). Éppen a váltakozó katonai szerencse, a régi, feudális jellegű orosz hadsereg nyilvánvaló gyengéi ösztökélték arra, hogy nyugati típusú hadsereget hozzon létre, és ennek érdekében külföldi szakemberek százait, sőt ezreit hívta országába, katonatisztek mellett egyéb szakembereket is. Longworth nagyon érzékletesen írja le, hogyan találkozott először, Riga átmeneti meghódítása idején, a nyugat-európai kultúrával, s ez mennyire rabul ejtette. Korábban is, meg utána is hallatlan tudásszomjjal fordult a nyugati tapasztalatok felé. Lehetetlen nem I. Péterre gondolni ezzel kapcsolatban. Vagy az állam és egyház viszonylatában folytatott politikája kapcsán. Az egyházat először megreformálta, s azután még erősebben az állam alá rendelte, innen az ellentét az óhitűekkel, meg Nyikonnal is. Az összevetés Péterrel elkerülhetetlen. S hogy majd egyszer Péter személyes felszólítására Jakov Dolgorukij herceg gondos párhuzamot von Alekszej és Péter uralkodása közt, Longworth is kitér erre. Teljesen igaza van abban, hogy Alekszej kezdte azt, amit Péter később, sokkal látványosabban folytatott, sőt hogy átgondoltabban tette ezt, mint Péter, akit sokszor inkább csak az események szorítottak rá a változásokra. És igaza van abban is, hogy félreérthetetlen: Péter valóban Alekszej fia volt. (Köztudomású, hogy a kortársak ebben kételkedtek, s mindenféle mendemondákat sugdostak arról, hogy valójában ki volt Péter apja, még Nyikon patriarcha is számításba jött, holott az 1670-es évek elején már szigorú kolostori őrizetben volt.) De talán éppen itt lehet egy kritikai megjegyzést tenni. Alekszej valóban sok mindent megkezdett, amit majd Péter folytat. Longworth mintegy azt sugallja: szervesebb fejlődést kezdeményezett, mint amilyet majd Péter valósít meg. Csakhogy ezzel a szervesebb fejlődéssel, ha egyáltalában, akkor is sokkal később sikerült volna Oroszországot valóban európai nagyhatalommá tenni. És Péter úgy látta, erre a szerves fejlődésre nincs idő, teljes fordulat kell. Ha úgy tetszik, ennyiben mégis jelentősebbnek látjuk Péter reformjait, minden hibájuk ellenére, mint Alekszej tevékenységét. Ezek azonban már-már történetfilozófiai szubtilitások. És mit sem változtatnak azon, hogy Philip Longworth egy hiteles és új Alekszej-portrét adott. Az utolsó mondatokban, ahol Alekszej Oroszországát a mai Szovjetunióval veti össze, természetesen már nem tudjuk követni a szerzőt, ezt az összevetést irreálisnak és történetietlennek tartjuk. Ez azonban nem módosíthatja azt a véleményünket, hogy Longworth biográfiája olyan megalapozott új képet ad, amelyet a korral foglalkozó kutatás a jövőben aligha hagyhat figyelmen kívül. Niederhauser Emil