Századok – 1985

Közlemények - Engel Pál: Ung megye településviszonyai és népessége a Zsigmond-korban IV/941

988 F.NGEL PÁL Az eltérés rendkívül nagy, 87%-os. Ámde időközben két űj falu is települt a birtokon, a 14. századi Solymos népessége pedig közel megduplázódott. Annál feltűnőbb, hogy az I. zónába eső és az 1330-as években már plébániával rendelkező Szenna számadatai alig változtak, és mindössze négy fővel több jobbágyot sorolnak fel 1437-ben, mint amennyit név nélkül 1398-ban összeírtak. Mindebből talán nem merészség azt a következtetést levonni, hogy végeredményben mind 1398-ban, mind az 1437. évből megvizsgált egyéb forrásainkban ugyanolyan vagy hasonló jellegű összeírásokkal, illetve felsorolásokkal találkozunk, és a különböző megnevezések (jobbágy, mansio, jobbágytelek, jobbágynév) alatt nagyjából ugyanaza a számba vett egység értendő: a jobbágy, mint családfő. Ahol a számukban az idők folyamán eltéréseket tapasztalunk, ott az részint - és elsősorban - a telepítéseknek tudható be. részint pedig a kismértékű természetes szaporodásból ered. Mindenki, aki középkori demográfiával foglalkozik, akaratlanul is a néhai Szt. Anzelm nevezetes jelszavát tette meg mottójává: Credo, ut intelligam. Ehhez a bizakodó hithez kell folyamodnunk, amikor úgy hisszük, hogy egy adott terület családfőiről sikerült viszonylag megbízható számadatot szereznünk, és akkor is, amikor a családfők számából az egyes családok létszámára, illetve a népesség számára akarunk következtetni. Föltéve, hogy 1398-ban Ung megyében összesen 3808 jobbágy család élt, mekkora népességnek felel ez meg? Ki tudja. Arról, hogy a középkori Magyarországon hány főből állt egy átlagos család, nincsenek adatok. Lehetséges, hogy ez a szám tájanként és etnikumonként változó volt. Ezért inkább csak alkalmas konvenciónak tekinthető, hogy a középkori demográfiában egy családfőre öt személyt (azaz négy családtagot) szokás számítani, ami a problémát, ha nem is oldja meg, legalább kezelhetővé teszi. Meg kell azonban jegyezni, hogy a közelmúltban Szűcs Jenőnek sikerült kimutatnia, hogy ez a számítás legalább 13. századi szolgacsaládok esetében reálisnak fogadható el.20

3 A fentieket előrebocsátva és kellő hittel felvértezve magunkat immár hozzáfoghatunk, hogy a megye 1400 körüli népességét meghatározzuk. A jobbágyok számát már ismerjük, összeírásunk azonban többről is felvilágosít. Mindenekelőtt arról, hogy a jobbágyságon kívül 438 populi fumales-X is számításba kell vennünk, függőben hagyva a kérdést, hogy pontosan kiket kell értenünk rajtuk. Mivel a fumalis jelző mindenképpen „füstre", azaz házra vagy háztartásra utal, úgy hiszem, az a helyénvaló, ha ugyanennyi háztartással, azaz családdal számolunk, és mivel nem tudjuk, hogy a megyének mely vidékén éltek, a jobbágyság arányában osztjuk el őket a négy települési zóna között. Megismertet végül az összeírás, ha hozzávetőlegesen is, a nemesség számával. Az összeírásban 152 fő szerepel birtokosként, általában név szerint, egy-két esetben (kuriális nemeseknél) sommásan (pl. sex nobiles). Csupán egy kis részük az, amely nem tekinthető helybéli birtokosnak (pl. Drugetek, Nagymihályiak, Baksa nb. Szécsiek), összesen mintegy 18 fő. Minden megfontolás arra vezet, hogy az ungi nemesség létszáma csakugyan nagyjából ennyi volt. Egyrészt a kor forrásanyagának szereplői között alig-alig akad olyan, akinek a nevét ne ismernők az összeírásból. Másrészt a 14. század derekáról rendelkezésünkre áll néhány olyan dokumentum, amelynek alapján az 203

Szücs Jenő: Háztartás és család a XIII. századi Magyarország szolgai állapotú parasztnépességében. Történelmi Szemle 26 (1983) 148; vö. Szabó 1963. 91.