Századok – 1984
TÖRTÉNETI IRODALOM - Krizman; Bogdan: Pavelic i ustase (Ism.: A. Sajti Enikő) 594
594 TÖRTÉNETI IRODALOM szerepe volt az 1943 decemberi moszkvai vagy az 1945 július-augusztusi potsdami értekezletnek, illetve a magyar kormány elhatározásának, a Volksbund-hoz vagy a német nemzetiséghez, sőt anyanyelvhez tartozásnak. Semmiképpen sem jutunk azonban helyes eredményre, ha érvelésünket csupán egy közbülső intézkedésre, az 1945. június 30-án (nem 20-án) megjelent 3820/1945 ME (nem MT) számú rendeletre építjük (Soproni Szemle 1980. 2. sz. 13212 jegyzet), nem pedig a végleges intézkedést meghozó, 1945. december 22-én kibocsátott 12 330/1945. ME számú rendeletre. Szilárd meggyőződésünk, hogy a háború és a felszabadulás soproni monográfiáját e krónika konstruktív kritikai szellemű felhasználására kell és lehet alapozni Seller Béla BOGDAN KRIZMAN: PAVELIC I USTASE Globus, Zagreb, 1978. 606 1. PAVELIC ÉS AZ USZTASÁK Ante Pavelicről, az usztasákról és az 1941. április 10-én kikiáltott Független Horvát AllamróL (FHÁ) mind Jugoszláviában, mind pedig külföldön (elsősorban az NSZK-ban, az USA-ban, illetve Olaszországban) számos igen jó feldolgozás látott már napvilágot. A magyar történetírás és jogtörténet a magyar külpolitika és az usztasa mozgalom kapcsolatainak, illetve a marseilles-i merénylet magyarországi szálainak feltárásával gazdagította a téma historiográfiáját. A korábban megjelent munkák azonban főként a fasiszta nagyhatalmak védőszárnya alatt megszületett FHÁ 1941 és 1945 közötti történetét elemzik, s csak kisebb figyelmet szentelnek az Usztasa - Horvát Forradalmi Szervezet (Ustaüe - Hrvatska revolucionarna organizacija) genezisének bemutatására. Bogdan Krizman éppen azzal közelíti meg újszerűen témáját, hogy a mozgalom megszületésének pillanatától kíséri végig „a komoly, nyugodt, de korlátolt" zágrábi ügyvéd, a későbbi usztasa poglavnik (vezér) politikai pályafutását és az usztasa szervezet kialakulását, fejlődését. A köny Pavelió első, 1927-es, még legális külföldi útjának bemutatásával indul, s az usztasa horvát állam háromhatalmi szerződéshez történő csatlakozásával zárul, felvillantva a rezsim valódi arculatát - a felkelők és a szerbek elleni első megtorló akciókat. A szerző az 1927 és 1929 közötti időszakot elemezve kimutatja, hogy a horvát nacionalizmus Jogpárt nevével fémjelzett szélsőséges szárnya már a királyi diktatúra bevezetése előtt igyekezett külföldi segítséget, szövetségeseket találni „az ezeréves horvát államiság" visszaállításáért folytatott küzdelméhez. Potenciálisan valamennyi olyan ország, illetve politikai erő számításba jött, amely megkérdőjelezte az SHS Királyság területi integritását (a magyar kormány és revizionista körök, a frankista emigráció, a makedón szeparatisták), vagy — mint például Olaszország - szemben állt Jugoszlávia balkáni törekvéseivel. Krizman nem véletlenül idézi részletesen Pavelic 1927-ben Mussolinihez eljuttatott emlékiratát, amelyet a leendő usztasa-mozgalom politikai manifesztumának is nevezhetnénk. Ε dokumentum azt bizonyítja, hogy a Horvát Jogpárt már ekkor egy esetleges olasz-jugoszláv konfliktusra alapozta a horvát függetlenség visszaszerzésének lehetőségét. A leendő támogatás fejében a „béke és a nyugati kultúra letéteményeseként" megalakuló horvát köztársaság nevében Pavelié elismerte Olaszország gazdasági, politikai és katonai dominanciáját az Adriai-tengeren és a Balkánon, s jelentős területi engedményekre is hajlandó volt. A szerző ugyan utal rá, hogy Peréec hasonló tartalmú feljegyzést adott át Budapesten, de adós marad annak magyarázatával, miért fogadták magyar hivatalos körökben tartózkodóbban a horvát nacionalisták közeledését. Az 1929-es királyi diktatúra bevezetése merőben új feltételeket teremtett a Jogpárt hazai tevékenysége számára. A párt tevékenységének törvényes lehetőségei nullára csökkentek, s a belső változások a horvát nacionalizmus újabb polarizációjához vezettek. A királyi diktatúra ,.állami terroriz-
