Századok – 1984

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kum'A N'Dumb; Alexandre: Hitler voulait l'Afrique (Ism.: J. Nagy László) 590

591 TÖRTÉNETI IRODALOM meritumokból, néhányat pedig teljes egészében közöl a függelékben, (pl. Roosevelt és Pétain levélváltása 1942 novemberében; a leendő' német gyarmatok alaptörvénye stb.) A téma kifejtése a háború kirobbanásától 1943 tavaszáig, a szövetségesek észak-afrikai győzelméig terjed. A korábbi időszaknak csupán vázlatos ismertetése történik meg. A szerző a témát regionális bontásban tárgyalja. Az első fejezetben arról kapunk képet, hogy a náci Németország hogyan próbált befolyást szerezni az észak-afrikai arab országokban. Az 1930-as évek második felében a Mein Kampf tendenciózus válogatását széles körben terjesztették az arab országokban. Németország a kulturális és gazdasági kapcsolatok szélesítésére törekedett ezen országokkal. Célja az volt, hogy megnyerje az arab országok közvéleményének szimpátiáját, gazdasági, katonai (bázisok) és politikai befolyásra tegyen szert. A direkt uralom nem szerepelt tervei között, ez inkább az olasz fasizmus célja volt. 1942-ben a harctereken elszenvedett vereségek következtében intenzívebbé vált a rádió- és sajtópropaganda, százezer számra terjesztettek arab nyelvű röplapokat: „Rommel az arab népek felszabadítója", „az iszlám és a nemzeti szocializmus alapjai azonosak" stb. Különösen nagy aktivitást fejtett ki Németország érdekében a mindenáron arab-iszlám Quislinggé előlépni akaró jeruzsálemi mufti, Husszein. Tevékenységéről bőséges, részletekbe menő anyagot ismerhetünk meg. Arra akarta rávenni Hitlert, hogy nyilatkozzon az arab országok függetlensége mellett (először 1941 januárjában, majd 1943-ban.) A spanyol és az olasz fasizmussal, valamint Pétainnal tartott kapcsolatai azonban ezt nem tették lehetővé. A szerző jól érzékelteti, hogy a Földközi-tenger medencéje olyan zóna volt, ahol nem csupán a tengelyhatalmak és a szövetségesek érdekei ütköztek, hanem a fasiszta hatalmak érdekei is keresztezték egymást. Sőt — s ezt már mi tesszük hozzá - a szövetséges hatalmak elképzelései sem egyeztek meg. A hitleri Németország gyarmati terveiről tényleges képet a második fejezetből nyerhetünk, amelynek lényegét az egyik alfejezet címe igen jól summázza: „A Szaharától délre levő Afrika a nagy német Európa szolgálatában". Klasszikus értelemben ez a terület alkotta a tervezett német gyarmatbirodalmat, amelynek funkciója a német vezetés alatt álló Európa - elsősorban nyersanyaggal történő - kiszolgálása lett volna. Ε feladat ellátásának jogi, adminisztratív stb. kereteit 1940-ben, Franciaország katonai veresége után, gyorsított ütemben kezdték kidolgozni. Megszerkesztették a gyarmatok alaptörvényét (Reichskolonialgesetz), a munkatörvényt, a faji törvényeket, és elkezdték szervezni a gyarmatokon szolgálatot teljesítő német kolóniát és hadtestet. Egy évvel később - 1941 őszén - a német gyarmati apparátus már készen állt az afrikai szolgálatra. Ebben azonban - bár a szerző ezt a következtetést nem vonja le - az európai front eseményei, döntően a Szovjetunió ellenállása megakadályozta. A harmadik fejezet Dél-Afrika és a náci Németország kapcsolatával foglalkozik. Ez a fejezet értékes adalékokkal szolgál a mai dél-afrikai társadalom kialakulásának történetéhez is. A német fasiszta vezetők célja az volt, hogy a fasiszta eszmék iránt szimpátiával viseltető, és nem kis befolyással bíró dél-afrikai szervezetekkel és vezető személyiségekkel kapcsolatot alakítsanak ki így tett látogatást 1938-ban Németországban — és Hitlerrel is tárgyalt - a náci ideológia iránt élénken érdeklődő Oswald Pirow, a Dél-afrikai Unió hadügyminisztere. Ugyancsak értesülünk atTÓl, hogy e fasiszta szervezetek vezetői (pL: Vorster, Verwoerd) a világháború után az ország vezetői lettek. Itt is, mint Afrika más térségeiben, Németország gazdasági behatolását a gyarmatosító hatalom protekcionista politikája akadályozta. Befejező értékelésében a szerző úgy vélekedik, hogy 1943. május 13., az észak-afrikai német haderők kapitulációja volt a döntő fordulat a világháború menetében. (339.) Mi vezette a szerzőt e túlzó, megalapozatlan következtetésre? Egyrészt a feltárt dokumentumok csoportosítása, amelyek révén egyértelműen kiderül, hogy Hitler politikai terveiben helyet kaptak a gyarmatok is. Ezeknek a hitleri terveknek a jelentőségét azonban a szerző eltúlozta azzal, hogy nem a német fasizmus politikájának egészével összefüggésben vizsgálta. Sokszor elmarad a dokumentumok elemzése, és hosszas idézésük így szimpla illusztrációnak tűnik. Az először itt közölt dokumentumok azonban mindenképpen új ismereteket közölnek, megvilágítják a német fasizmus történetének egy kevéssé ismert oldalát. J. Nagy László 11 Századok 1984/3