Századok – 1984

TÖRTÉNETI IRODALOM - Ránki György: Gazdaság és külpolitika. A nagyhatalmak harca a délkelet-európai gazdasági hegemóniáért (Ism.: Mérei Gyula) 577

578 TÖRTÉNETI IRODALOM sította gazdasági befolyását a térségben. Franciaország elsősorban politikai hegemóniáját alapozta meg a kisantant révén, de hitelek folyósításával gazdasági befolyását is növelte. Németország háborús veresége és gazdasági legyengülése folytán egyelőre kiszorult a Duna-völgye államaiban korábban megszerzett jelentős gazdasági és politikai súlyát biztosító pozícióból. A 20-as évek folyamán azonban Németország elsősorban amerikai, kisebb részben angol tőketámogatással átmenetileg konszolidálta gazdaságát, és kezdett ismét önálló tényezővé lenni, mígnem a 20-as évek második felében ismét labilissá váló gazdasági helyzete az 1929-1930. évi csődbe torkollott Az 1919-1923. évek délkelet-európai gazdasági viszonyainak jellemzésekor a kötet utal a nyugati nagyhatalmak általános érdekeire, és ezekkel összefüggésben tárja fel a térségben folytatott hegemonisztikus törekvések mozgatórugóit, egymás közti ellentéteik fonásait is. Anglia fő nagyhatalmi érdekei nem kontinentális jellegűek, és így a dunai térségben mindössze a francia hegemónia létrejöttének megakadályozására törekedett Ehhez elegendők voltak a gazdasági eszközök (Ausztria, Magyarország, Bulgária szanálása a Népszövetségen keresztül kölcsönök nyújtásával). Anglia tisztában volt azzal, hogy a pénzügyi támogatás önmagában elégtelen a térség viszonyainak tartós stabilizálására, ámde azt remélte, hogy sikerül valamiféle gazdasági együttműködést létrehozni a dunai államok között, és ennek eredménye lesz a viszonyok megszilárdulása. A húszas évek második felére azonban kiderült eme reménységek megalapozatlansága. Kialakult a franciák támogatta, revízió-ellenes kisantant és az angolok némi jóindulatát élvező - revíziót igénylő - államok szervezetbe nem tömörült csoportja. A franciák jó szemmel nézték ezt a polarizálódást, az angolok továbbra is reménykedtek abban, hogy mégis létrejön a gazdasági együttműködés. A dunai térség államai az 1920-as években nacionalista gazdaságpolitikát folytattak, de ezen az úton járva egyikük sem tudott annyira megerősödni, hogy gazdasági fejlődése és erre alapozott politikai erőgyarapodása révén, amely részben a külföldi kölcsönökben, hitelekben testesült meg, függetleníthesse magát külső erőktől. Belső gazdasági szerkezetük sem alakult át megfelelően, és így túlnyomó többségük (Csehországot, Ausztriát kivéve) változatlanul export-orientált agrárország maradt. A világpiacon 1925 utolsó negyede óta fokozatosan csökkent az agrárárak színvonala, ami hatott a dunai térség országai agrártermékeinek árszínvonalára, és hitelkorlátozásokat eredményezett. Még sürgetőbbé vált az agrártermékek piacának kiszélesítése. A kérdés hovatovább nemzetközi gonddá lett, és az erre adandó válasz befolyásolhatta a térség fölötti hegemóniáért vívott küzdelmet is. Az exportlehetőségek csökkenése a belső piac összezsugorodásával járt együtt. Az exportárak gyorsabban estek, mint a kivitel mennyisége. A külkereskedelemből származó bevételek jobban csökkentek, mint az exportált mennyiség. Egyes délkelet-európai országokban Németországgal új kereskedelmi szerződések kötése már a válság kitörése előtt is napirenden volt, ám erre Németország ingataggá váló gazdasági viszonyai miatt nem kerülhetett sor. Az egyes délkelet-európai államok eladósodása és az a tény, hogy fizetési kötelezettségeiknek főként a külkereskedelmi bevétel és volumen összezsugorodása miatt egyre kevésbé tudtak eleget tenni, valamint az angol font helyzetének megrendülése, Anglia letérése az aranyalapról, együttvéve eredményezték a délkelet-európai fizetési eszközök pozíciójának végletes meggyengülését. Most már teljes világossággal derült fény arra, hogy a dunai országok csupán pénzügyi eszközökkel, hitelekkel az adott helyzetben nem szanálhatok, tisztán pénzügyi fölényre nagyhatalmi hegemónia nem alapozható. Piacra és megfelelő árakra van szükség ahhoz, hogy a délkelet-európai országok kilábalhassanak a válságból. Ebből következően az az állam juthat eme térségben nagyhatalmi hegemóniához, amely ezt nyújtja. A gazdasági szükségességből folyóan került mindinkább előtérbe Németország. Ez még akkor is igaz, ha - mint ezt a kötet tényei bizonyítják -, 1929-1930-ban erre még nem kerülhetett sor. A német gazdaság még nem volt abban a helyzetben, hogy gazdasági feltételeket szabhasson. Poütikailag még kevésbé. Ennek útját állta válságos gazdasági helyzetén kívül az is, hogy Franciaország gazdasági fellendülése 1929-1930-ban még tetőpontján állt Hatalmasak voltak aranykészletei, hiteleket tudott folyósítani, és új délkelet-európai hegemonisztikus offenzívára készült. Ugyanakkor tudatában volt annak is, hogy megfelelő francia piac biztosítása nélkül már nem tudja megóvni hegemóniáját a Duna völgyében. Angliát a válság pénzügyileg legyengítette, és így nem lehetett vetélytárs. Azonkívül még nem ismerte fel, hogy immár nem a németeket kell biztosítani a francia hegemónia ellen, mint a 20-as évek első felében, hanem egyre inkább fordítva. Anglia gazdasági és külpolitikája terén különben is