Századok – 1984
TANULMÁNYOK - Erdődy Gábor: Egység vagy szabadság. A német liberálisok dilemmáinak megítélése a Pesti Naplóban 1858-1871 304
310 ERDÖDY GÁBOR tárgyalt időszakban azonban már elveszítette létjogosultságát, sőt kifejezetten korszerűtlenné, haladásellenessé vált. Azt várja a szabadelvű ellenzéktől, hogy térjen vissza a politikai életbe, vegyen részt a választásokon, és törekedjen elképzeléseit legalább részben megvalósítani. A megfelelő biztosítékokkal korántsem rendelkező politikusok számára reálpolitikának tehát azt tartja, ha alapköveteléseik bizonyos hányadáról eleve lemondva mintegy elébe mennek a konzervatív kisajátításnak. A szükségesnek érzett változtatások eszközlését a német és a magyar politikai közvélemény többsége tehát egyértelműen Vilmostól várta, s elképzeléseit annak 10 évvel korábbi ellenforradalmi szereplése sem zavarta. Holott pontosan tudták, hogy a korábban joggal II. Jakabhoz és X. Károlyhoz hasonlított, az 1849. májusi forradalmi felkelést vérbefojtó ,,kartácstábornok" lényegében nem változott, csupán a politikai relációk módosultak. Az új konstelláció minőségileg meghatározó elemét egy október 19-i névtelen írás a józanabb nézetekre áttérő, „a fokonkénti tökéletesbülés" programját magáévá tevő demokratákban jelöli meg, méltatva azt a felismerésüket, „miszerint korunk nem igen alkalmas merész eszmények megvalósítására, s hogy tehát az, ki az eszmények ellen küzd s a valóság terét nem akarja elhagyni, nem feltétlenül a reakcionáriusok sorai közé számítandó". Nyíltan forradalomellenes hangvétel jellemzi Falk Miksát is, aki a Manteuffel helyére kinevezett új kormány perspektíváit éppen azért ítéli meg sokkal biztatóbbnak, mivel az a 48-ra jellemző „erőszakos, törvénytelen" eljárással szemben a bizalom légkörében vehette át hivatalát.3 Az idézett politikusok 1858 őszén tehát a 48-as örökséggel szembefordulva, a volt ellenforradalmár rehabilitációja mellett érveltek, s a reformkonzervativizmus szándékait sokban félreismerve őszinte liberális kezdeményezéseket vártak tőle. /Feltételezhető ugyanakkor az is, hogy a porosz átalakulás „liberális" mozzanatainak túlhangsúlyozásával, a „törvénytelen" „forradalmi" túlkapások elutasításával az érintett politikusok a Habsburg-birodalmi viszonyok alkotmányos megreformálását kívánták ösztönözni./ A tények valójában távolról sem igazolták a felfokozott derűlátást. Vilmos főhercegtől ugyanis — mint jeleztük — távol állott a liberális megoldás, érdemi újításokra egyáltalán nem gondolt, s a legkisebb változtatás előfeltételének is a korona hatalmának töretlen fenntartását tekintette. Konzervatív nézeteit nem is titkolta. November 8-i, régensi beiktatásakor mondott beszédében egyértelműen leszögezte, hogy Poroszországnak a jövőben is „egységes, erős, konzervatív" alapokon kell fejlődnie. Nyilvánvaló, hogy az ún. Új Éra kezdetét jelentő fordulat korántsem járt a népszuverenitás elvének elismerésével, hanem olyan ellentmondásos egyensúlyi helyzet kialakulását tükrözte, amelyben az ellentétek esetleges kiéleződésekor az uralkodó alkotmányban biztosított jogokkal rendelkezett az országgyűlés felosztásához, míg utóbbinak egyetlen fegyvere az adómegszavazás megtagadása volt. /A parlament említett manőverezési lehetőségét kívánta megszüntetni Gerlach 1850-es, valamint Bismarck 1853-as javaslata, mely a régi költségvetés érvényességét mindaddig fenn kívánta tartani, amíg az új megállapítására sor nem kerül. Erre az elvre hivatkozva gyakorolja egyébként majd hatalmát az Új Érának végét jelentő, 1862. szeptember 9-én hivatalba lépő Hohenlohe-kabinet. /Utalt Vilmos ugyanakkor arra is, hogy Berlinnek a javasolt úton kell „morális hódításokat" végrehajtania Németországban. 3 PN 1858. nov. 16.
