Századok – 1984

TÖRTÉNETI IRODALOM - Varga J. János: Szervitorok katonai szolgálata a XVI-XVII. századi dunántúli nagybirtokon (Ism.: Szakály Ferenc) 160

162 TÖRTÉNETI IRODALOM - köztük a szervitorok - által a hódoltságban elkövetett kihágásait követő eljárást is belevonjuk a vizsgálatba, úgy az összkép teljesen megváltozik. Ε sorok írója a Duna-Tisza-közi hódoltság viszonyait vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a hódoltsági parasztnép kárára elkövetett excessusok -legyenek azok bár a legelborzasztóbbak is - rendszerint megtorlatlanul maradtak (Parasztvármegyék története a XVII. és a XVIII. században. Β pest, 1969. passim). Hogy a Dunántúlon sem igen lehetett másképp, azt a Varga J. János által idézett egyetlen hódoltsági vonatkozású adat is igazolja. A Tolna megyei Nyáry-Kulcsár faluban gyilkoló, rabló katonákat 1625-ben nem más, mint Huszár Mátyás komáromi hadbíró vezette. Igaz, hogy Győr megye őt ezért, persze távollétében, fővesztésre és száműzetésre ítélte, ez a nyilván végrehajtatlanul maradt ítélet azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy éppen az járt elöl rossz példával, akinek az ilyeneket hivatalból üldöznie kellett volna (171/129. jegyzet; ez az adat a szakirodalomból is ismert: Gyulay Rudolf: Törökvilág Komárom megyében. Komárom, 1894. 94.1.) Varga J. János munkájának legnagyobb erénye az, amit hódoltsági honvédelmünk mindmáig feledhetetlen mesterénél, Takáts Sándornál oly gyakorta hiányolnunk kell: a rendszeresség és a módszeresség. A szerző - fó*ként a IJatthyány-család megtizedeltsége ellenére is impozáns forrásanyagára támaszkodva, de más nagy családok gazdag levéltárát is kiaknázva - példamutató gondossággal és részletességgel ismerteti a szervitori élet megannyi mozzanatát. Szól a szolgálatvállalás és -bontás módjáról, a szervitorok feladatairól, anyagi körülményeiről - rendes jövedelmük alakulásáról és a rendkívüli, de rendszeres jövedelemszerzési formákról (a hadizsákmányról és a rabszedésről) -, az életmódjukat szabályozó előírásokról és szokásokról, s általában mindazon kapcsolatokról, amelyek dominusz és szervitora között kialakulhattak. Anyaggyűjtésének mélységére jellemző, hogy még olyan területeken is tud újat mondani, amelyeket Takáts Sándor hatalmas forrásanyag alapján, magisztrális tanulmányokban dolgozott fel (vö. például „A török és magyar raboskodás" és „A hadi kótya-vetye' című tanulmányaival: Rajzok a török világból I —III. Bpest, 1915-1917. I. 160-303. és III. 136-178.1.) Az apró részletek kibontására való, egyébként tiszteletre méltó törekvés azonban nemegyszer az itt szükségtelen általánosságok felé sodorja a szerzőt, amelyek - mint ahogy az már az ilyen esetben lenni szokott - a téma szempontjából fontosabb közléseket szorítanak ki. A „Szervitorok birtokai" című fejezetben (59-85.1.) - amely lényegében a nemesi birtokszerzés összes lehetséges válfaját áttekinti - szívesebben olvasnánk a szervitori „allódium" gazdasági lehetőségeiről, egy-egy szervitor anyagi körülményeiről. Az egyébként is meglehetősen szűkre szabott „Előmenetel és pályafutás" című részben (175-180.1.) alighanëm joggal hiányolhatjuk egy-egy tipikus szervitor-karrier minden részletre (a származásra, családi viszonyokra és kapcsolatra, az esetleges szolgálati helyváltozásokia stb.) kiterjedő rajzát. Kissé túl általánosra sikerült a „Szervitorok és a királyi katonák a török elleni küzdelemben" címet viselő fejezet is, amely inkább a török-magyar hadiszokások általános modelljét, s nem pedig a szervitorok e tevékenységi körének specifikus vonásait - ha voltak ilyenek - adja. Márpedig e ponton alighanem az egész kérdéskör egyik legjelentősebb mozzanatát lehetne megragadni. Varga J. János a dunántúli nagybirtokra korlátozta kutatásait, s így fejtegetéseiből nem tudható meg, hogy az itt tapasztalt jelenségek megfigyelhetők-e a bányavárosi, illetve a felső-magyarországi főkapitányság területén is, vagy sem. Nekünk az a benyomásunk - de csak benyomásunk -, hogy a felsőbb magyar országrészekben a nagybirtokos urak szervitorai — legalábbis a 17. században - jóval kisebb szerepet játszottak a határvédelemben, mint a Dunántúlon. Megmutatkozik ez abban is, hogy az ország északi területét védő végvárak között nem alakult ki a presidiális mezővárosok oly sűrű hálója, mint az ország nyugati részén. Ugyancsak a szervitorok határvédelemben játszott, a végváriakétól némiképp eltérő szerepéből adódhat az a szembetűnő különbség is, amely a Duna-Tisza-közi és a tiszántúli, illetve a dunántúli hadiszokások közt mutatkozik. A Dunán inneni területen tudomásunk szerint egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy valamelyik főkapitány bontott zászlókkal afféle kisebb hadjáratot vezetett volna valamelyik itteni török erősség vagy rác településtömb ellen, a Dunántúlon viszont az ilyen vállalkozások - mint például Batthyány Ádám 164l-es Igal és 1649-es Segesd elleni támadása - meglehetősen gyakoriak voltak. A levéltári mélyfúrások közepette a szerzőnek, úgy tűnik, viszonylag kevés ideje maradt a szakirodalom és a forráskiadások feldolgozására. így aztán - számos fontos 16. századi levélgyűjtemény mellett - figyelmen kívül rekedtek olyan tanulmányok is, amelynek ötleteiből és megköze-