Századok – 1984
TÖRTÉNETI IRODALOM - Varga J. János: Szervitorok katonai szolgálata a XVI-XVII. századi dunántúli nagybirtokon (Ism.: Szakály Ferenc) 160
160 TÖRTÉNETI IRODALOM lehet tehát Nagy Lászlónak (Az erdélyi „boszorkányperek" a politikai hatalom szolgálatában. Századok 1978.1110—1111.1.) abban, hogy az erdélyi fejedelmi hatalom stabilitásának egyik legfőbb záloga az a török segítség volt, amelynek megadására a szultán az új fejedelmet kinevező atnáméban kötelezettséget vállalt. A trónkövetelőknek nyújtott Habsburg-segély pedig - lévén Erdély Bécstől a korabeli zsoldoshadak számára szinte elérhetetlen - sohasem volt elégséges a hatalomátvételhez, illetve annak megtartásához. Kicsit elkanyarodtunk Trócsányi Zsolt könyvének gondolatmenetétől, hiszen annak témája végül is nem Erdély közjogi státuszának, hanem kormányzatának feltárása volt. Mentségünkre szolgáljon, hogy mindaz, amivel az abban foglaltakon túlfutottunk, benne rejlik az anyagban. Alighanem joggal hiányolhatunk azonban a könyvből egy olyan fejezetet, amely magát a fejedelemség létrejöttét, középkori alapvetése ellenére is új (vagy inkább újszerű funkciók ellátására is rákényszerült) kormányzatának kialakulását - röviden szólva: Fráter György működését - külön tárgyalja (ehhez lásd: Barta Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése. Bpest 1979.). Már csak azért is, mert ritka történelmi tünemény egy a 16. század közepén - ráadásul sok tekintetben irányítói akarata ellenére -formálódó új állam. Ez a kis hiány azonban aligha ronthatja le Trócsányi Zsolt teljesítményének értékét. Könyve olyan segédkönyv, amely méltán sorakozik a legtöbbet forgatott 16-17. századi munkák mellé. Aki a fejedelemség-kori Erdély történetéről írni akar, aligha kerülheti meg; akinek lexikális adatokra van szüksége a kor erdélyi szereplőiről, bízvást fordulhat hozzá (a kötet kereken 1500 személyről szolgáltat többé-kevésbé részletes adatokat), de azok is jól teszik, ha elmerülnek jegyzetanyagában, akik a kor gazdaság-, politika-, diplomácia-, sőt művelődéstörténetét kutatják. Szakály Ferenc VARGA J. JÁNOS SZERVITOROK KATONAI SZOLGÁLATA A XVI-XVII SZÁZADI DUNÁNTÜLI NAGYBIRTOKON Akadémiai Kiadó, Budapest 1981. 199 I. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 94.) A magyar történetírás régi, nyomasztó adósságai közé tartozik a Mohács előtti, illetve a hódoltság-kori magyar honvédelmi rendszer és azon belül különösen a határvédelmi szervezet rendszeres és módszeres feltárása és leírása. A kérdéskörre vonatkozó - egyébként felettébb terjedelmes és értékes - szakirodalomból és a szétszórtan napvilágot látott forrásokból inkább csak a végvári katonaság életviszonyai bontakoznak ki előttünk a kívánatos árnyaltsággal (de közel sem a kívánatos teljességgel). A végvárak közé helyezett, legkülönbözőbb rendű és rangú határvédő elemek közül eleddig úgyszólván csak a privilégizált tiszántúli hajdúvárosok és - újabban - a magánföldesúri hajdútelepítések sorsa foglalkoztatta kutatóinkat. A többié fehér foltként éktelenkedik hódoltság-kori történetünk egyre színesedő tablóján. Az aránytévesztés valódi nagyságára és súlyos kihatásaira azonban csak most, Varga J. János könyvét olvasva döbbenhetünk rá. Már az első lapokon kiderül ugyanis, hogy a földesúri magánkatonaság száma - ha ideszámítjuk a földesúr által királyi pénzen tartott vitézeket is — a 17. századi Dunántúlon megközelítette, sőt könnyen meglehet, hogy felül is múlta a végváriakét. Egy 1630—1640-es és egy 1650-cs kimutatás összevetése alapján a Kanizsával szembeni és a győri főkapitány alatti végházakban állomásozó lovasok és gyalogosok összlétszámát a század közepe táján mintegy 4500—4600 főre becsülhetjük. Közel ugyanezen idő tájt (1663-ban) Batthyány Ádám dunántúli főkapitány közvetlen függőségében kereken 2300 katona szolgált (25.1.), jó okkal feltételezhetjük, hogy a többi dunántúli nagybirtokos — például az Esterházyak, a Nádasdyak stb. - katonaszervitorainak összlétszáma sem maradhatott a Batthyányaké alatt.
