Századok – 1984
ELMÉLET ÉS MÓDSZERTAN - Sándor Pál: Az anekdotázó Deák Ferencről 1215
AZ ANEKDOTÁZÓ DEÁK FERENCRŐL 1239 ban állnak a mesében. Ez a szándék pedig világosan utal az érzelmi azonosulás hiányára a másik félben (a nőoroszlán nem sietett párjához „búsulni"), sejteti a férfiúi önbizalom sebzettségét (párja „büszke lenézéssel haladt el mellette, kicsinylő pillantást vetve" rá), megítéli a gazdagságot, a tekintélyt, mert a nők „mindig" a „hatalmasabb", az „erősebb" fél felé fordulnak, s végül kiolvasható belőle a nők hűségébe vetett bizalom elvesztése, vagy hiánya, mert a „gyöngét feledik". Csak a lényeg marad rejtve a mesében: az a tény, hogy az elbeszélés igazi főszereplője maga az anekdotázó, és a kiszínezett történet eredeti mivoltában vele esett meg: életének egykori fájdalmas élményét idézi fel benne. Ugyanez az élmény fejeződik ki egy másik Deák-anekdotában, csakhogy más alakban, s egyúttal más hangulatot is keltve. Ez a másik szöveg párbeszédes formában örökíti meg a „kikosarazás" szívósan rögzült „kínos" élményét. Az anekdotázó ezúttal is álcázza magát; tapintatosan egy névtelen barátjára vonatkoztatja az egykor vele megtörtént esetet. A fantázia szüleményeként felidézett környezet eltér a fentitől: a pozsonyi „sétálótér" a színhely, az országgyűlés egyik szünetében. (Tudjuk, hogy Deák gyakran sétált a pozsonyi sétányon egyedül, vagy az eszmeileg hozzá közelálló követek társaságában.) A szöveg arról szól, hogy a barát, séta közben, „szörnyű mély hajlongással köszönget föl egy szép nagyúri lak emeleti ablakára egy igen szép asszonynak". Erre megszólal a kíséretében levő társa: vagyis az önmagát álcázó anekdotázó: „— Ejnye, barátom, hisz én azt hittem, hogy te haragszol e nőre. — És miért? " - kérdezteti a költött személlyel. Azután, mint kívülálló fél, ezt válaszolja: „- Mert úgy tudom, hogy kosarat kaptál tőle, és emiatt haragszol rá." A párbeszéd így folytatódik: „— Csalatkozol, viszonzá barátom nevetve, éppen azért vagyok neki örökre lekötelezettje, hogy nem jött hozzám nőül, mert abból a szép lányból olyan Xantippe* lett", hogy férje is „hálásabb" volna most iránta, ha kosarat kapott volna tőle. Megfogadtam, „hogy egész életemben minden alkalommal kifejezem neki mély hálámat, s mivel mással nem tudom, hát a legmélyebb kalapleemeléssel".68 Ez a szöveg az önvigasztalás egy jellemző példája, amikor az anekdotázó valami pozitívumot (hasznot, „hálát" stb.-t) kovácsol a negatívumból6 8 a Ez a módszer hasonlatos ahhoz, amelynek alkalmazását már korábban is megfigyelhettük a „testi lomhaság"-a felett élcelődő Deáknál, és amely — egészen más közegben, egészen más •Szókratész, athéni görög filozófus (idó'számítás eló'tt: 469-339) házsártos feleségének a neve. A veszekedő' természetű feleség jelképes megszemélyesítője. A korábban említett veréb-hasonlat változata. 6 8 AMAK—1898—1903.4. k. 17. 6 8a Ez az jnvédelmi reakció, amely minden rossz, vagy kellemetlen helyzetben is valami vigasztalót próbál találni, Deák egyik jellemző tulajdonsága. Sógorához írott egyik levelében például arról panaszkodik, hogy mennyi bosszúságot és veszó'dséget okoz neki, mint „nőtlen embernek", jó gazdaasszonyt szerződtetni birtokára. De mindjárt hozzá is fűzi a jellemző szavakat: „de azzal vigasztalom magamat: hogy ros/s/z feleséggel és kivált ros/s/z gyermekkel még több baj volna." Lásd: Deák politikai koncepciójához-Ismeretlen levele 1842-ből című dolgozatunkat. Történelmi Szemle (a továbbiakban: T. Sz.) 1979, 2. sz. 268.
