Századok – 1984

ELMÉLET ÉS MÓDSZERTAN - Sándor Pál: Az anekdotázó Deák Ferencről 1215

1228 SÁNDOR PÁL forrásanyag áll is rendelkezésünkre vizsgálataink folytatásához, ezek történeti hitelessége „nem bizonyos". Igaz, hogy — önmagában, ellenőrzés nélkül — egyetlen forrás sem tekinthető történetileg hitelesnek. Ez a közismert és általános igazság azonban nem menthet fel bennünket a feladat alól, hogy az anekdotának (az adomának), mint eredendően szóbeli forrásfajtának speciális jellemzőit röviden előadjuk. Külön feladat azután megvizsgálni, hogy szövegeink hűségesen örökítik-e meg Deák szavait. Abból az alapelvből indulunk ki, hogy minden forrás értékesíthető, ha eredeti rendeltetése szerint értelmezzük, és megfelelő ellenőrzés mellett, értékesítjük őket. Forrásunknak tehát először éppen ezt az eredeti rendeltetését kell meghatározni, hogy ennek ismeretében célszerűen hasznosíthassuk az egyes szövegeket. Induljunk ki a szó eredetének vizsgálatából. Az anekdota az „anekdoton" görög szóból keletkezett. Jelentése megfelel a latin „inedita", azaz a ,.kiadatlan" kifejezésnek. Ennek értelme máris két körülményre hívhatja fel figyelmünket. Először is utal valami tiltottra, amit nem szabad írásban „kiadni", a nyilvánosság elé tárni. Másodszor, éppen a tiltás okából, rejtetten és értelemszerűen utal ζ szóbeli közlés eredetére. Megfontolásunk a következő történeti tényen alapul. Az „anekdoton" kifejezés Justinianus császár* korának történetírójától, a bizánci Prokopiostól** származik, aki a közszájon forgó, botrányos ízű, udvari pletykák megjelölésére használta a szót. A császárról és Theodora császárnéról*** gyakran beszélt és hallott intimitásokat titkos, „kiadatlan" történetében**** gyűjtötte össze. Ugyanakkor ismerjük az ókor emberének szellemét, humorát, tréfás hajlamait, és szokásait kifejező „apoftegma***** görög szó jelentését is. Ez ugyanis rövid, csattanós, szellemes mondást jelent. Sajátos prózai műfaj volt, amely az ókori irodalomban nagy népszerűségnek örvendett. Rendszerint kellemetlen, negatív érzésből fakadó szándékot fejezett ki tömör, találó, meghökkenést keltő, tréfás szellemességgel. Például: „üss, de ne taníts"! Ε rendkívül kifejező, tömör felszólítás az állandóan oktatott, vagy kioktatott személy mélységes ellenérzését fejezte ki az oktatás pressziója ellen, ami számára nagyobb megszégyenítést jelentett, mint a fizikai sérelem: az ütlegelés. Ha most a két fogalom értelmét összefüggésbe hozzuk egymással, jellemző következtetésre jutunk. Nevezetesen: egy — eredendően - szóbeli forrásfajtával van dolgunk, amelyet valamilyen negatív esetből fakadó élmény kelt „életre". Ezért az eset írásos kiadása — legalábbis eleinte — tiltott lesz; a kritika falába ütközik, de szóbeszéd formájában, kikerülve a kritika tiltását, mégis közismertté válik. Mégpedig a negatív eset keltette negatív élmény ellensúlyaként, az életből ellesett jelenségek, emberi érzések, hajlamok, szándékok derűs, humoros, tréfásan szellemes, vagy kesernyésen cinikus közlése által. Ez a közlés pedig valamilyen — az adott esetre jellemző — tanulságot tartalmaz, az úgynevezett „csattanó" formájában. "•Justinianus: kelet-római császár. Idó'számítás után: 482-565. **Prokopios: időszámítás után V-VI. század. ***Theodóra császárné, Justinianus császár felesége. Időszámítás után: 508-548. ****Historia arcona. *****A görög szó Xenophón, athéni történetírótól származik. Időszámítás előtt: 430-355 körül.