Századok – 1983

TÖRTÉNETI IRODALOM - Ego sum gallicus captivus. Magyarországra menekült francia hadifoglyok emlékezései (Ism.: Lagzi István) 895

894 TÖRTÉNETI IRODALOM 896 értelmiség franciabarát része szinte lelkiismereti kérdést csinált a francia menekültek ügyeinek felkarolásából. Történt ez annak ellenére, hogy a magyar és a francia politika jó félévszázada ellentétes tábort szolgált. . . népünk újabbkori nagy tragédiájáért nem kis részben Franciaországot okolhatja ... [a] franciáknak Trianon a kéj laképítészet egyik mesterművét s a gyönyörélet csodakastélyát jelenti. Nekünk, mivel ott törtek idegenbe minden harmadik magyart, s ott szabdalták szét anyanyelvünk területeit: afféle embervágóhidat: charnier-t idéz, hatásában ahhoz a Mohácshoz hasonlót, ahol annak idején az iszlám dühe szabadult ránk" — olvashatjuk Illyés Gyula eló'szavában. A lengyel, angol, holland és belga menekültekhez képest a franciák kedvezó'bb bánásmódban részesültek. A munkavállalás tekintetében is eló'nyösebb helyzetben voltak. Volt menekült, aki a budapesti - a vichyi kormányt képviselő — francia követségen; a Nouvelle Revue de Hongrie szerkesztőségében; a vendéglátásban, meződazdaságban, ipari üzemekben, magánvállalkozóknál tevékenykedett. Néhányan fordítói feladatokat láttak el, mások könyvtárban dolgoztak. Marcel Fertier, az egyik visszaemlékező találóan jegyezte meg: „. . . ki franciatanár lett a gödöllői gimnáziumban, vagy házitanító, ki fémipari munkás, ki bolti elai'ó a fényes Váci utcában, ki sofőr, árurakodó, fordrász; még olyan is akadt aki a főváros divatos lokáljában táncolt! Megvolt a baráti körük, volt orvosuk, fogorvosuk, ingyenes - és nagyon figyelmes - kezelésben részesültek. Néhányan még meg is házasodtak." A levéltári források szerint a balatonbogiári francia katonai internálótábor 1944. március 1-i létszámkimutatása szerint „tábori állományba" 35 tiszt és 906 katona (altiszt) tartozott. - A menekültek létszáma ebből következően sohasem haladta meg az ezer főt(!). A Balatonbogláron állományba vett franciák közül 13 tiszt, 111 altiszt és katona Balaton bogláron tartózkodott. A franciák, noha hivatalosan internáltak voltak, szabadon (azaz előzetes engedéllyel) mozoghattak, utazhattak az országban. Évi szabadságukat (!) tetszés szerinti helyen tölthették. A magyar visszaemlékezők szerint a franciák jelentős része - az akkori fogalmak szerint - „úri életet élt", moziba, étterembe járt, társasági életet élt. A visszaemlékezés lapjain a hétköznapi élet nehézségei is megelevenednek. Pierre Godefroy a feketézés, a megélhetési problémák, a német megszállás alatti magyar közigazgatási hatóságok, a „helyén maradt" csendőrség, belügyi szervek magatartása, a falusi lakosság helyzete tekintetében is plasztikus képet alkot. - Ám az is elmondható (és ez természetes is), hogy a menekültek többsége nem látta, nem értette meg a „legszívélyesebb európai nép" valóságos problémáit, földrajzi helyzetéből, történelmi múltjából (is) eredő tényleges gondjait. Sodródtak az eseményekkel, igyekeztek túlélni a háborút; neveltetésük, lehetőségeik, reményeik engedte mértékben alkalmazkodtak a mindig változó helyzethez. A német megszállás után a francia menekültek korábbi helyzete megváltozott. A H. M. 21. osztálya egy ideig megvédte a menekülteket, de az egyre sűrűsödő igazoltatások s maga a közhangulat is csökkentette a franciák biztonságérzetét. A visszaemlékezések és a források is arra utalnak, hogy sokan egyénileg „oldották" meg problémáikat. Ismerősöknél, barátoknál, demokratikus érzelmű lakosoknál húzódtak meg. Nem kevesen Szlovákiába, Erdélybe, Jugoszláviába indultak, s a partizánokhoz csatlakoztak. Többen a gestapo, illetve a nyilasok fogságába estek. Louis Bargès részletesen leírta a nyilas puccsot követő napok eseményeit. Igen érdekesek azok a részek is, ahol a visszaemlékezők a felszabadulás első hónapjainak eseményeivel foglalkoznak. A menekültek az átélt nehézségek ellenére hálával és derűs rokonszenvvel elevenítették fel emlékeiket, a búcsúzás pillanatait: „Magyarok! Tudnotok kell, mily nagyon szeretnek benneteket azok, akiket ti oly nagylelkűen befogadtatok." Bargés társai nevében így írt: „Franciaország tartozik magának annyival, hogy nem fizet hálátlansággal e nagylelkűségért. Többé nem történhet meg, hogy a magyarokat nálunk »fekete kolostoré várja." A kötet előszavában a magyar-francia kapcsolatokra utalva Illyés Gyula is a kölcsönös megértésre, egymás értékeinek megbecsülésére, megismerésére hívta fel a figyelmet: „Feledjük múltunkból, ami elszomorító - ami megzavarta emberi viszonyunkat -, és elevenítsük fel, ami vigasztaló, reménytadóan összefűz bennünket." A kötet kiadása is e célt szolgálta. Lagzi István