Századok – 1983

KÖZLEMÉNYEK - Bollmann Györgyi: A "felvilágosult konzervatív" - Pjotr Valujev 822

830 BOLLMANN GYÖRGYI tanácsot az osztrák Reichsrat mintájára szeretné átszervezni ügy, hogy megmaradjon „a teljhatalmú államfő fölénye, ugyanakkor országos képviseleti jellege legyen a kétkamarás testületnek. Itt fogjuk tudni korlátozni a személyes ambíciókat, és nem kell emberfeletti képesség ahhoz, hogy megtartsuk a többségi pozíciót..." Az Államtanácsban a zemsztvo is képviseltesse magát, amelynek átszervezése Valujev szerint ana kell, hogy „korszerű eszközzel kössük le a társadalom belső aktivitását", hogy végül is adjunk teendőt „a sajtónak és mindazoknak, akik csak azért nyüzsögnek és ellenzékieskednek, mert egyébként semmittevők". Sajátos, hogy ezt a zemsztvo-reformot az uralkodó osztály legfelső körei, beleértve a cári családot is, rokonszenvvel kezelik, hiszen meg vannak győződve, hogy a zemsztvo révén az alkotmány elkerülhető — íija 1863. augusztus 1-én naplójában Valujev. A „Jogi közlemények" posztumusz publikációjában9 olvasható: „... miután már minden európai ország törvényhozásában és államigazgatásában bizonyos mértékben részt vesznek a különböző társadalmi rétegek, ennek most már nálunk is így kell lennie." A birodalom belső rendjéhez hozzátartozott a cenzúra átszervezése is. Ebben a kérdésben kivirulnak Valujev politikai karakterének igazán nem felvilágosult vonásai. A belügyminiszter kíméletlenül határozott a forradalmi demokrata irodalommal és az ellenzéki sajtóval szemben. „A cenzúra még soha sem fajult ekkora esztelenségig, mint Valujev alatt, amikor teljesen inkvizíciós jelleget öltött." Ez a plasztikus jellemzés Akszakovtól, a szlavofil lapszerkesztőtől származik, aki a cárt időnként személyes engedékenységre tudta rávenni. Ilyen szituációban írta naplójába dühödt becsmérléseit Valujev, amit azért jdézünk, mert egy sűrített világkép villan a szavaiból: „1868. ápr. 16. ... hallom, az uralkodó még mindig mint »enfant terrible« és mint »becsületes emberről« beszélt Akszakov úrról, mi több, az uralkodó hogy, hogy nem »lovagnak« is titulálta. Úgy látszik, vannak olyan kérdések, amelyeket még az urálkodók sem találnak el. Akszakov sem nem »enfant« sem nem »becsületes«, ez a szónak nem a pénzzel kapcsolatos értelmében veendő. Persze, lehet ő az uralkodó szemében becsületes meggyőződésű, de lovag, az aztán nem lehet. Mert egy demokrata lehet jótevő, szerény, határozott és állhatatos, mint Brutus, de lovagnak lenni, a demokrata természetétől idegen dolog. Még a vadak, például a mohikánok erkölcsi fogalmai között is van olyan, ami hasonlít a lovagihoz... Azonban a demokratizmus és a lovagiasság nem társítható, miért is a történelemben sohasem voltak összeegyeztethető fogalmak." Ez a dörgedelem nem pusztán a publicista Akszakov személyének szólt, hanem az egész, a demokráciát járványosán terjesztő sajtónak. Valujev neve fémjelzi azokat a 60-as években kiadott rendelkezéseket, amelyek szerint, például a „fontos" kérdésekről csak a kormánysajtó publikálhat; vagy elrendelik az előzetes cenzúra eltörlését. Ez utóbbi csupán annyit jelent, hogy a folyóiratokat és a 10 ívnél nagyobb terjedelmű műveket nem kéziratos formában, hanem csak kinyomtatásuk után kell a cenzornak bemutatni. A belügyminiszter barátai emlékeznek az ő fesztelenné vált modorára, ahogyan lefizetett literátorokról, hivatásos besúgók titkos hálózatáról beszélgetett, és arról, hogy működtetésükhöz mennyi pénz és milyen sok energia kell. „Valujevnél rosszabb gazdája nem is lehetne az orosz irodalomnak, amelyre most kegyetlen sors vár. A belügyminiszter most megkaparintotta és teljhatalmával eléri, hogy irodalmunk minden rejtett törekvését kormányhűvé nyomorítsa" - írja Nyikityenko, a Pétervári Egyetem — egyébként a kormányhoz közel álló — professzora. '„Vesztnik prava". 1905.