Századok – 1983

KÖZLEMÉNYEK - Bollmann Györgyi: A "felvilágosult konzervatív" - Pjotr Valujev 822

826 BOLLMANN GYÖRGYI stabilitása igényel bizonyos modernizálást, no meg az ő gyorsabb karrierje is megkívánja áthangolódását. A kormányzósági bizottságok liberálisai rokonszenvesen, érett módon, kulturáltan gondolkodnak - írja. Helyesli álláspontjukat, amely szerint a paraszt megtarthatja az általa művelt parcellát, térítés nélkül birtokolhatná, amit épített stb. Mondhatni, Valujev igencsak tudta, honnan fúj a szél... Hivatalból részt vesz a jobbágyreform tervezetén dolgozó Szerkesztőbizottságban. Ez a munka nagy belső vívódásokkal jár. Most is meg akar felelni a cár igényeinek, de hogy ez egybeesik a polgári átalakulás törvényesítésével, a benne megszilárdult antiliberalizmus miatt alig elviselhető teher a számára. Ha a közvetlen főnöke iránt nem érezne megvetést, akkor legalább Muravjovval harmonizálhatna, aki a mindennél fontosabb érvényesülés érdekében, látszólag vállalja a reform kidolgozását, valójában azonban minden eszközzel gáncsolja, hátráltatja azt. Valujev gyötrődik, érzi, hogy többre hivatott. így vall erről naplójában: „1860. nov. Szinte tűrhetetlen a helyzetem. Kezem, lábam megbéklyózva. ... Szolgálatra vagyok kárhoztatva. Rémes, hogy az a sorsom, hogy ... Muravjov generális alázatos szerkesztőségi eszköze legyek!" Minthogy a szerkesztési munkálatok során csupán a háttérben működött, a reformtörvény életbelépésekor Valujev a felzaklatott arisztokrata-nyilvánosság elé kerülhetett. Miért volt szükség reá, a stabil konzervatívra? A nemesi, földesúri közvélemény roppant feldúlt, elégedetlen a jobbágyrendszer eltörlése miatt. A hangulatot csillapítandó, a cár meneszti a reform által „kompromittált" főbb tisztségviselőket. Ha már nem tudták megakadályozni a jobbágyfelszabadítást — írja memoárjában D. Miljutyin —, a földbirtokosok arra törekedtek, hogy eddig élvezett privilégiumaikból, amit lehet, megóvjanak. Ehhez a törekvéshez, ebben a belpolitikai szituációban egyszerűen kapóra jött Valujev, úgy, ahogy volt, múltjával, jelenével. Vessünk egy pillantást a naplónak arra a részére, ahol a reformmal kapcsolatos megfigyeléseit, reflexióit rögzíti: „1861. febr. 20. ... A rendőrfőnök az egyik cselédet 250 botütéssel sújtotta, mert az állítólag azt mondta, hogy ha kihirdetik a szabadságot, ő megéljenzi! — Jaj, de tatár módra alakulunk mi át európaiakká!" „1861. márc. 5. Az új korszak. Ma hirdették ki Péterváron és Moszkvában a Kiáltványt a jobbágy-állapot megszüntetéséről. A nép körében nem keltett erős hatást a Kiáltvány, de tartalmát tekintve ilyet nem is válthatott ki. A hallgatók és az olvasók főleg a kétéves időtartamra figyeltek fel, amely határidőig végérvényesen életbe kell léptetni az örökváltság szerződést, valamint ugyanez a cselédség végleges felszabadításának a határideje is. A templomokban és az utcákon többnyire azt lehetett hallani, hogy »hát még két év!« vagy »csak két év múlva ...« Moszkvából táviratozott az ottani hatóság, hogy »az intézkedéseknek hála«, minden nyugodt. Az őrségváltásnál az uralkodó beszélt a tisztekhez, szólt a várható eseményekről. A lovardából kijövő uralkodót a nép »hurrá« kiáltásokkal üdvözölte, de minden különösebb elragadtatás nélkül. A színházakban énekelték az »Isten, óvd meg a cárt ff, de szintén a kellő en train [emelkedettség] nélkül. Este senkinek sem jutott eszébe a díszkivilágítás. Mondták is ma a külföldiek: Comme votre peuple est apathique! [Milyen apatikus az önök népe!] Pedig ez nem annyira közöny, mint inkább a korábbi elnyomásnak valami bonyolult következménye, a parasztok ellen elkövetett hibák folyománya. A Kiáltvány