Századok – 1983
TANULMÁNYOK - Láng Imre: Az Egyesült Államok "új semlegessége" az 1930-as években 48
72 LÁNG IMRE annyit jelentett, hogy a törvényalkotás frontjának két oldalán felsorakoztak az ellenfelek. Hull és munkatársai helyzetét erősítette, hogy Roosevelt egyetértését fejezte ki a State Department végleges formába öntött törvénytervezetével kapcsolatban, amely az alapkérdésben visszatért az 1933-as kormánykoncepcióhoz^|z embargó elrendelésére vonat,.., kozójliszlg:ecÍQaális-.jngkört irányzott elő az sjnök számara.JAhhpz, hogy a korábban már '"Rudarcot vallott koncepciót és a tervezet egészét magáévá tegyeT a törvényhozó testület, meggyőző érvekre támaszkodó előzetes taktikai lépésekre volt szükség, elsősorban az elnök részéről. Roosevelt azonban beérte a törvénytervezet jóváhagyásával, Hull pedig nem tartózkodott Washingtonban a kritikus napokban. Phillips államtitkárra hárult a feladat, hogy előkészítse a talajt. Július 30-án megjelent a szenátus külügyi bizottságában, vázolta a semlegességi törvényhozással kapcsolatos elgondolásokat, hangsúlyozottan szólt a fegyverkereskedelem engedélyhez kötéséről szóló törvényjavaslat jelentőségéről, majd a következő*megállapítást tette : „Bárminő törvény megalkotására kerül sor, elegendő rugalmasságot kellene biztosítania kormányunk számára, hogy módja legyen ... a változó és előre nem látható helyzeteknek megfelelően cselekedni... A merev előírások adott körülmények között meggátolhatják a kitűzött célok elérését.”60 Az államtitkár a State Department fő gondját fogalmazta meg: vajon a semlegességi törvény biztosít-e majd cselekvési szabadságot az elnök számára, vagy pedig az izolacionista platform alapján megállapított rendelkezések végrehajtója szerepét szánja neki^jjjjl Az események meggyorsultak. Phillips július 31-én megküldte a State Department törvénytervezetét a szenátusi és a képviselőházi külügyi bizottság elnökének. A szenátus külügyi bizottsága által kiküldött albizottság augusztus 7-én elutasította a tervezetet. A helyzet bonyolultságát mutatta, hogy nemcsak a State Department és a szenátusi albizottság állt szemben egymással; a szenátus külügyi bizottságát is megosztották a véleményeltérések. Hull, aki a küszöbönálló olasz-etióp háborúra való tekintettel még a kongreszszusi ülésszak berekesztése előtt dűlőre akarta vinni a kérdést, azt javasolta Rooseveltnek, hogy juttasson el Pittman szenátorhoz egy kizárólag Olaszországra és Etiópiára vonatkozó határozattervezetet, amely felhatalmazást ad az elnöknek az egyik vagy a másik, illetőleg mindkét országra érvényes fegyverkiviteli embargó elrendelésére, abban az esetben, ha háború tör ki a két fél között. Hull a rövidesen befejeződő és a következő kongresszusi ülésszak között érvényesíthető diszkrecionális jogkört akarta biztosítani az elnök számára, kettős célt tartva szem előtt. A javaslat megvalósulása esetén Rooseveltnek joga lett volna elrendelni az agresszort sújtó embargót, másrészt az elnök ideiglenes felhatalmazása, precedenst képezvén, megszabhatta volna a későbbiekben megalkotandó, általános érvényű semlegességi törvény koncepcióját. Roosevelt egyetértett a külügyminiszter javaslatával, de tisztán akart látni Pittman magatartása tekintetében. Az óvatosság indokoltnak bizonyult: Pittman úgy nyilatkozott, hogy Roosevelt felkérése esetén beterjeszti a State Department új tervezetét, de nem hajlandó annak támogatására. A közlés egyértelmű volt; a szenátus külügyi bizottságának elnöke nem kívánta elkötelezni magát a kormányálláspont mellett. Támogatásának hiányában nem lehetett megkockáztatni a tervezet előterjesztését a Kongresszusban. Pittman okkal határolta el magát a State Department kísérletétől. Bizottsága felhatalmazása alapján kidolgozta és augusztus 20-án előterjesztette saját tervezetét, amely ‘ °Uo. 343-345.
