Századok – 1983
TANULMÁNYOK - Láng Imre: Az Egyesült Államok "új semlegessége" az 1930-as években 48
70 LÁNG IMRE ságot, hogy tanulmányozza a semlegességi politika kérdéseit, javaslatairól tájékoztassa őt egy újabb tanácskozás alkalmával, s ezt követően terjesszen törvénytervezetet a szenátus elé. Hull nem volt jelen az értekezleten. A történtekről másnap értesült a State Department. A Nye-bizottság egyik vezető személyisége egy héttel később arról tájékoztatta a külügyminisztert, hogy a bizottság eredetileg nem szándékozott foglalkozni a semlegesség ügyével, de az elnök most valósággal ráerőszakolta a témát. Nye szenátor sajtóértekezleten jelentette be, hogy bizottsága az elnök kérésére félretette egyéb munkáit a semlegességi törvényjavaslat kidolgozásának meggyorsítása érdekében. Az elnöknél tartott értekezlet nemcsak Hull elgondolásaival ütközött. Pittman, a szenátus külügyi bizottságának elnöke tiltakozást jelentett be, amiért Roosevelt a bizottsága hatáskörébe tartozó feladattal bízta meg Nye szenátort és munkatársait. Hull az elnök részére készített feljegyzésben összefoglalta a történteket, s bejelentette, hogy értesülése szerint a Nyebizottság — helyt adva Pittman tiltakozásának — nem fog a semlegességi politika valamennyi kérdésével foglalkozni. A külügyminiszter szükségesnek látta azonban leszögezni, hogy az a kérdéskör, amit a bizottság fenntartott magának — nevezetesen a hadianyagok és más dugáruk exportja külföldi konfliktus esetén — voltaképp a semlegességi törvényhozás gerince.5 5 Hull a semlegességi problematika egészét átfogó külügyminisztériumi előkészítő munkát veszélyeztető riválist látott a Nye-bizottságban, amely előreláthatóan a State Department törekvéseivel ellentétes koncepciónak kíván érvényt szerezni. Roosevelt olyan lépést tett a Nye-bizottság felkérésével, amely nem állt összhangban az 1933-as törvénytervezet koncepciójával. Tette ezt annak ellenére, hogy látnia kellett: a bizottság törvényelőkészítő tevékenysége azoknak az erőknek fog a kezére játszani, amelyek az Egyesült Államok elszigetelődésében vélték felfedezni az alapvető cél — a külföldi konfliktusoktól való távolmaradás — elérésének egyedüli lehetőségét. Az elnök számára nem lehetett kétséges, hogy ha sor kerül az általa sugalmazott törvénytervezet kidolgozására, úgy az az „új semlegesség” doktrínájára fog épülni. Roosevelt megfontolásai nem ismeretesek. Van olyan feltevés, hogy a State Department határozat'ansága késztette az elnököt e lépésre.s 6 A semlegességi törvényhozás előkészületeinek rövidesen bekövetkező fejleményei ismeretében nem állítható, hogy Roosevelt szembefordult volna az agresszor megfékezését célul tűző külpolitikai irányvonallal. Az erőviszonyokat mérlegelő elnök feltehetőleg abból indult ki, hogy célszerűbb megkísérelni kézben tartani a Nye-bizottság törvényelőkészítő aktivitását, mint szabadjára engedni. Mindamellett meg kell állapítani, hogy a bizottság felkérése kockázatos lépés volt. A Nye-bizottság tevékenységével egyidejűleg a kormány által nem várt eseményre került sor. 1935. január elején, az elnöknél tartott megbeszélésen döntés történt az Állandó Nemzetközi Bírósághoz való csatlakozás több mint egy évtizede húzódó ügyének felélesztéséről. Ezúttal a siker reményével indulhatott a vállalkozás, amely a republikánus érában kidolgozott formulán alapult. A szenátus külügyi bizottsága ugyanis pártolólag foglalt állást, és a szenátusi plénum szavazati arányainak kilátásai is biztatóak voltak. Roosevelt január 16-án üzenetet intézett a szenátushoz, amelyben leszögezte, hogy a csatlakozás nem csorbítja az Egyesült Államok szuverenitását, s „a nemzetközi kapcsolatok jelenlegi szakaszában, amikor minden tett fontos a világbéke jövője szem-5 5FRUS 1935. Vol. I. 331-339., 363-364„Hull: uo. Sí Divine: L m. 85-90.