Századok – 1983

TANULMÁNYOK - Baksay Zoltán: A munkanélküliség esetére szóló kötelező' biztosítás és a munkanélkülisegély kérdése az ellenforradalmi Magyarországon 741

744 BAKSAY ZOLTÁN A Tanácsköztársaság idején a szociális intézkedések az egész társadalom ügyévé váltak, s fennállásának 133 napja alatt a szociálpolitikai intézkedések egész sorát hozták, de idő hiányában ezek közül többet nem tudtak megvalósítani. A Tanácsköztársaság megdöntése után 1919 nagy vívmányaiból semmi sem maradt. 1919. augusztus 13-án a 3679/1919. sz. rendelettel hatályon kívül helyezték a Tanácsköztársaság győzelme után hozott összes szociálpolitikai intézkedést, többek között a munkanélküli segélyre, a biztosításra, a fizetéses szabadságra vonatkozó rendelkezéseket is. Magyarországot 1922-ben vették fel a Nemzetek Szövetségébe, s ettől kezdve tagja lett a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetnek is. A magyar uralkodó osztály ellenséges érzülettel nézte ennek a szervezetnek a munkáját. A szervezet tagságával járó szociális törvényalkotási és munkásvédelmi kötelezettségeket csak tehernek látták és mindössze a lényegtelenebbeket voltak hajlandók megvalósítani, illetve törvénybe iktatni. A legnagyobb harc a szervezet ajánlásai közül hazánkban a munkanélküliség elleni kötelező biztosítás kérdésében bontakozott ki, a világszerte megmutatkozó hatalmas méretű munkanélküliség következtében. Ahhoz, hogy a biztosított munkás ismét segélyben részesüljön, meghatározott időt munkában kellett eltöltenie, és csak ennek eltelte után kapta a járadékot, ha megint munkanélkülivé vált. A legtöbb országban azok részére, akik sztrájk vagy kizárás folytán váltak munkanélkülivé, nem folyósították a járadékot, de akik igazolni tudták, hogy nem volt részük a sztrájk előidézésében, megkapták a járadékot. A washingtoni első nemzetközi munkaügyi értekezleten elfogadott ajánlást, a munkanélküliség esetére szóló biztosítást, 1924 végéig a következő államok iktatták törvénybe: Ausztria, Bulgária, Dánia, Spanyolország, Észtország, Finnország, Anglia, Görögország, India, Olaszország, Japán, Lengyelország, Románia, Svédország, Svájc, Délafrika. Ezenkívül az egyezmény törvénybeiktatását javasolták az illetékes törvényhozó testületeknek: Magyarország, Németország, Argentina, Brazília, Franciaország, Lettország, Litvánia, Hollandia és Csehszlovákia kormányai. Ezekben az országokban, Magyarországot kivéve, elfogadták az egyezmény törvénybe iktatását.4 Az Amerikai Egyesült Államok ugyanekkor még nem csatlakozott az egyezményhez, és nem vezették be a munkanélküliség elleni kötelező biztosítást, a munkanélküliekről azonban háromféle módon is gondoskodtak. Egyes vállalatok saját munkanélküli segélyalapot létesítettek, ezenkívül a szakszervezetek is nyújtottak munkanélküli segélyt. A legelterjedtebb rendszer pedig a kollektív szerződésekben létesített munkanélküliség esetére szóló biztosítás volt, melynek keretében a munkaadók és a szakszervezetek szerződésben állapodtak meg arról, hogy a munkások és a munkaadók, a munkabér meghatározott százalékának megfelelő összegét befizetnek a munkanélküliségi biztosítási alapra, és ebből segélyezik a munkanélkülivé vált munkásokat. A chicagói ruházati ipar munkásai és tőkései között létrejött szerződés szerint például minden munkás heti bérének 1,5%-át fizette be a biztosítási alapra, és a munkáltatók is ugyanilyen összegű járulékot fizettek. A munkahiány miatt elbocsátott munkás öt hétig kaphatott fizetésének 40%-át kitevő járadékot, ami azonban heti 20 dollárnál nem lehetett több.s Amint láttuk, a legtöbb ország a munkanélküliek támogatásának legfőbb eszközét a munkanélküliség esetére szóló biztosítás bevezetésében látta, és eszerint járt el. Mindössze "Uo. Szemle. Munkaügy, 9-10. 5 Uo. 13. Társadalmi biztosítás.