Századok – 1983
TANULMÁNYOK - Láng Imre: Az Egyesült Államok "új semlegessége" az 1930-as években 48
52 LÁNG IMRE mérföldkövet jelent a Nemzetközi Bíróság és a Nemzetek Szövetsége felé vezető utunkon.”13 Az idézett két állásfoglalás az amerikai külpolitika két irányzatát jelezte. Pontosabban: az egyik összhangot állapított meg a paktum és az érvényben levő külpolitika között, a másik viszont a paktum létrejöttével lehetővé váló új külpolitikai orientáció távlatai felé mutatott. Az állásfoglalások arról tanúskodtak, hogy a paktum, értelmezésétől függően, egyaránt felhasználható volt a külpolitika kontinuitásának bizonyítására és a nemzetközi együttműködés úljait kereső aspirációk alátámasztására. Borah szenátor állásfoglalása arra a tényre támaszkodott, hogy a paktum nem hárított az Egyesült Államokra a támadó háborút indító ország ellen foganatosítandó megtorló intézkedésekre vonatkozó kötelezettséget, nem gátolta tehát Washington cselekvési szabadságát. E tény tette elfogadhatóvá a paktumot a szenátor számára. Szavaiból következett, hogy az Egyesült Államok — ha úgy látja jónak — felmenti önmagát a paktumban deklarált alapelv érvényre juttatásának nemzetközi felelőssége alól, nem tesz „kényszerítő vagy büntető intézkedéseket” a szerződésszegő ellen; ellenkezőleg: mint semleges ország, nem gátolja polgárait abban, hogy gazdasági és pénzügyi kapcsolatokat tartsanak fenn a békebontóval. A paktum Borah szenátor által adott értelmezése egybevágott a republikánus kormányzat csaknem egy évtizedes külpolitikai vonalvezetésével. A szenátor — a hajdani wüsoni koncepció kérlelhetetlen ellenfeleinek egyike — eltérő frazeológiával, de azonos szemléletet tükröző módon adott újólag hangot az Egyesült Államok nemzetközi szerepvállalását elítélő álláspontnak, amelyet annak idején a Lodgefenntartások 2. pontja a következőképpen fogalmazott meg: „Az Egyesült Államok nem vállal semminemű kötelezettséget más ország területi épségének és politikai függetlenségének megvédésére.” A republikánus korszak politikai krédójává vált elvet és az annak alapján megvalósított gyakorlatot az izolacionizmus terminusával tartja számon a történeti irodalom és a köztudat. A meghatározás nem pontos, sőt bizonyos értelemben megtévesztő. A 20-as évek izolacionizmusa voltaképp a Párizs környéki békeszerződéseken alapuló status quo fenntartásában való amerikai közreműködés elutasítására korlátozódott. E vonatkozásban valóban elzárkózásról volt szó. Rá kell azonban mutatni arra, hogy ugyanebben az évtizedben hatalmas lendületű világgazdasági expanziót hajt végre a tőkés világ fő hitelezőjévé vált Egyesült Államok, s az expanzió fő iránya Európa. A politikai visszavonulással egyidejűleg megy végbe az offenzíva a gazdaság szférájában; az amerikai külpolitika szerepét Európa viszonylatában a gazdasági külpolitika veszi át.14 A korabeli amerikai közgondolkodás túlnyomórészt egyetértéssel fogadta a republikánus rezsim izolacionizmusát. Az átlagember izolacionizmusa a külföldi politikai bonyodalmakba való megismétlődő belesodródás elleni tiltakozás volt. 13A szenátus 1929. január 3-i és 8-i üléséről készült jegyzőkönyvek. The Record of American Diplomacy. 521-524. 14A 20-as évek folyamatait megfelelőbben tükrözné, ha az amerikai elszigetelődés a politikai izolacionizmus minősítést kapná. E tanulmányban a 30-as évek vonatkozásában is a politikai értelemben vett izolacionizmust tárgyalom, de megmaradok az általánosan alkalmazott terminus mellett. Az Egyesült Államok gazdasági külpolitikájára 1. Attempts to Restore Economic and Financial Relations between Capitalist States, 1934-1938. c. tanulmányomat. Studia Historica 174. Bp., 1980.
