Századok – 1983
TÖRTÉNETI IRODALOM - Iohannes Vitéz de Zredna opera quae supersunt Edidit Iván Boronkai (Ism.: Fügedi Erik) 462
TÖRTÉNETI IRODALOM 463 Az eddigi gyűjtést Boionkai három csoportba osztotta be: 1. az Ivanics által összegyűjtött 1445 -1451 között kelt 80 levél, ill. levéltöredék; 2. az 1440-1469 közötti 48 vegyes levél és oklevél; 3. a 11 különböző alkalommal elmondott beszéd szövege. A provenienda ennek megfelelően különböző. Ivanicsnak a kutatás eddig is hitelt adott. Miután a Leveleskönyvhöz Vitéz írt előszót, nincs okunk kételkedni, hogy a gyűjtemény valóban az ő leveleit tartalmazza. A 2. csoportban lévő leveleket-okleveleket túlnyomórészt már korábban Vitéz fogalmazványaként közölték (ezek a Ráth, ill. Praknói által kiadottak). Vannak azonban ezek között olyanok is, amelyeket más forráskiadványokból Boronkai emelt ki (Teleki, Katona) és minősített Vitéz munkájának. Jellemző példaként sorolható fel V. Lászlónak 1453. február 1-én kelt címereslevele Hunyadi János részére {Teleki J.: Hunyadiak kora Magyarországon, Pest 1853. X. 365), amelyen a kancelláriai jegyzet mellett Vitéz János neve olvasható, s amelynek eredetije az Országos Levéltárban (Dl. 50 530) megtalálható. A kötet tehát célkitűzésének megfelelően a már ismert anyagot nyújtja, amit ehhez Boronkai hozzátett, az a tiszteletet érdemlő filológiai munka, a lectio-varians-ok összegyűjtése, a szövegben található, klasszikus auktoroktól vagy a Szentírásból származó idézetek megállapítása, a másolási hibákból eredő nyelvtani botlásoknak a klasszikus latin nyelv szabályai szerinti korrekciója. Ezen a téren Boronkai saját előtanulmányaira támaszkodhatott, külön vizsgálta Vitéz szövegeiben a ritmikus próza (ItK 73/1969), az ókori klasszikusok használatát (Janus Pannonius. Tanulmányok. Bp., 1975) és retorikai iskolázottságát (ItK 79/1975). Bizonyos hiányérzetet azonban a filológiai munkával kapcsolatban is érez az olvasó. Boronkai nem nyilatkozik a 2. csoportba sorolt levelek szerzőségéről. Nem világos, hogy az elődök által vagy egyszerűen a hagyomány szerint Vitéznek tulajdonított szövegeket kritikailag értékelte-e és ha igen, kiállták-e a próbát. A kritikai rostálásra csak abból következtethetünk, hogy Boronkai ezeket a leveleket és okleveleket a gyűjteménybe felvette, tehát egyetért azzal, hogy Vitéz fogalmazta vagy fogalmazhatta azokat. A kérdést történészként azért kellett felvetnem, mert - a fenti példánál maradva - Vitéz nevének a kancelláriai jegyzetben történt feltüntetése a történettudomány mai állása szerint az ügy referálását, nem pedig - vagy legalábbis nem szükségszerűen - fogalmazását jelenti. Az a benyomásom, hogy Boronkai a hagyományt és a korábbi megállapításokat felülvizsgálta, de akkor ezt meg kellett volna mondania a bevezetésben, sőt ismertetnie kellett volna a vizsgálat módszerét is, mert így az olvasóban kétségek maradnak. Még egy - inkább filológiai - hiányérzet merül fel a kötet használójában, amikor a kéziratok jegyzékét olvassa, mert ezek a szövegek túlságosan szűkszavúak, hiányzik a részletesebb leírás. Nem vüágos pl., hogy a felsorolt kódexek egyedül az Ivanics-féle Leveleskönyvet tartalmazzák, vagy más szövegek között akad bennük Vitéznek egy-egy levele, beszéde. Ha ez a második eset áll fenn, akkor ui. egyáltalán nem közömbös, hogy milyen környezetben tűnnek fel Vitéz fogalmazványai. A leírásokból esetleg még további - a történettudomány szempontjából értékes, de Vitéz működése szempontjából jelentéktelen - információk is menthetők lettek volna. A filológiai munkáról írtam eddig, mert ezzel a kötettel a történész úgy van, mint a mesebeli király: egyik szeme sír, a másik nevet. Nagy öröm és nyereség, hogy a szövegek most már megbízható kiadásban állnak rendelkezésre, tiszteletet ébreszt a filológiai munka, de bánat a történeti szempontok teljes elhanyagolása. A kiadásból minden nehézség nélkül megállapítható, hogy Liviust Vitéz mikor, milyen összefüggésben idézte, de egyetlen történeti (tárgyi) jegyzet sem segíti elő a szöveg (ill. Ivanics jegyzeteinek) megértését. Két ok indít arra, hogy ez ellen felszólaljak. Az egyik, hogy ezt a munkát valakinek el kell végeznie, mert Vitéz nem egyszerűen a humanista latin bajnoka, hanem a magyar történet egyik aktív szereplője. A kötet bevezetőjének német nyelve arra utal, hogy a külföldi szakemberek tájékoztatását is szolgálja, de hát honnan tudja egy külföldi humanizmus-kutató, miért kellett Vitéznek a Szent Korona visszaszerzése érdekében erőfeszítéseket tennie. Az európai középkor minden kutatójától idegen az a gondolatvilág, amely Mátyást nagy áldozatok vállalására készteti a Korona visszaszerzése érdekében. A történeti jegyzetek tehát mindenképpen szükségesek, elmaradásuk gyakorlatilag még súlyosabb következményekkel jár, mert elképzelhetetlen, hogy ezeket a szövegeket történeti jegyzetekkel kiegészítve újra kiadják. Az egyetlen pont, ahol ha nem is jegyzeteket, de legalább történeti utalásokat talál az olvasó, a névmutató. Ez sajnos kevéssé sikerült. Nem világos, miért érdemelte ki János zágrábi püspök - akinek „Hanyi” családneve érthetetlen, mert Albeni-nek vagy Medvei-nek hívták eddig a történészek - családnevének feltüntetését, és miért nem érdemelte meg ugyanezt Szekcsői Herceg Ráfáel kalocsai érsek; miért található meg Szendrő latinosított nevének magyar feloldása, és miért maradt Dévény vára egyszerűen Theben. Ezektől a hibáktól eltekintve a
