Századok – 1983
KÖZLEMÉNYEK - Gyáni Gábor: A budapesti házicseléd-munkapiac működési mechanizmusai (1890-1941) 404
A BUDAPESTI HÂZICSELÉD MUNKAPIAC 1890-1941 KÖZÖTT 425 A társadalmi egyesületeknek a cseléd-helyszerzésben játszott szerepét nagy vonalaiban áttekintve, összegzésképpen megállapíthatjuk: a szinte kivétel nélkül a dualizmus utolsó évtizedeiben megalakuló és intézményesülő társadalmi cselédszerző szervezetek valódi fénykora a két világháború közötti évtizedekre, ezen belül is főként a harmincas évekre esett. Jelentőségük fokozódása azt is jelentette, hogy a cselédmunkaerő formálisszervezeti közvetítő mechanizmusok által szabályzott fluktuációja mindinkább e társadalmi, kvázi-hatósági szervek ellenőrzése alá került. Másként szólva tehát, a társadalmi cselédközvetítés hatókörének kitágulása a cupringerek pozícióit veszélyeztette leginkább, tevékenységük egyre tömegesebbé válása az iparszerű magánhelyszerzés fokozatos beszűkülésével függött össze. De miként az ismert 1927-es adatból is kitetszik, a fővárosi női házicselédek igen számottevő hányada, sőt mennyiségileg meghatározó része éppen nem a magán-, vagy társadalmi-, esetleg a hatósági helyszerzők tevékenységét vette igénybe, hanem még mindig az informális csatornákat részesítette előnyben a rendelkezésére álló eszközök közül. Joggal mondhatjuk ezek után, hogy a társadalmi egyesületek állásközvetítői befolyása a kétségkívüli felfutás ellenére is igen korlátozott körben hatott, s e szervek még együttesen sem voltak képesek a cseléd-munkapiac fölötti ellenőrzést a maguk számára monopolizálni. Legföljebb a szervezett munkapiac vonatkozásában lehet szó ennek fokozatos megvalósulásáról. De igen érdekes átalakulásnak lehetünk szemlélői magán a társadalmi cselédszerzésen belül is. Mindezt talán a két kiemelkedő cselédelhelyezést folytató egyesületnek, a Mártá-nak és a KHOSZ-nak a példáján, időbeni szerepmódosulásán mérhetjük le a legtisztábban. A századfordulótól nagyjából a húszas évek közepéig tartó időszakban a Márta, tehát egy eredendően világi jellegű egyesület képviselte, úgyszólván rivális nélkül a társadalmi cselédszerzést. Ebben az időben felekezeti szervezetek vagy még nem is léteztek, vagy épp csak alakulóban voltak, de fontosságuk mindenképp elhanyagolhatónak vehető. Az inkább világi, mintsem felekezeti jellegű társadalmi tényezők meghatározó súlya a külső feltételekkel is összefüggött. Nem sokkal az egyháqogi törvények megszületése után, az általános szekularizáció légkörében hivatalos részről sem szorgalmazták különösképpen a felekezeti szervezkedés támogatását: sőt némi tartózkodással figyeltek minden olyan akcióra, amely társadalmi kérdések felekezeti szempontú gyakorlati megközelítését célozta. A hivatalos tényezők eme, gyakran liberálisként feltüntetett magatartására nyújt jó példát a főváros vezetése, melynek századelőn volt, valóban liberális beállítottságú polgármestere, Bárczy István mondotta: „Itt is az a nézetem, a felekezeti közvetítő egyleteknél, hogy hatósági segély és támogatás nélkül boldoguljanak. Ha társadalmi úton létesülnek ilyen intézmények, azokat működésükben akadályozni nem volna helyes, miután ezek is közérdekből keletkeztek.” A felekezeti egyesületek létének nem több, pusztán csak hallgatólagos hatósági elismerése, de sohasem a támogatása, sugallja Bárczy, csupán azt jelenti: a hatóságok helyt adnak mindazon társadalmi törekvéseknek, amelyek valamiképpen ellensúlyozhatják az iparszerű magánhelyszerzés negatívumait. De ebből a legkevésbé sem következik, hogy a hatóság ezen túlmenően még segédkezet is nyújt a cselédség bármiféle felekezeti indíttatású megszervezéséhez. Mint mondja: „Hogy a vallásosságot a cselédek között terjesztik, nem baj. (Mindamellett) nem kívánjuk, hogy a cselédeket bölcseleti világfelfogás szerint neveljék, s ezért nem (is) baj, ha például Lorántffy Zsuzsanna egyesület a cselédelhelyezéssel ilyen irányban foglalkozik.” Majd később még egyértelműbben:
