Századok – 1983

TÖRTÉNETI IRODALOM - Danova; Nadja: Nacionalnijat vaprosz v grackite politicseszki programi prez XIX vek (Ism.: Niederhauser Emil) 1412

TÖRTÉNETI IRODALOM 1413 Balkán-félszigetet a Dunáig és Kisázsiáig, vagyis a bizánci birodalom örökségét. A „nagy eszme" első megfogalmazója Koletisz miniszterelnök volt 1844-ben, tőle származik minden jel szerint maga a kifejezés, az elképzelés azonban régebbi, már az 182 l-es felkelést megelőző korban is ismeretes. Danova éppen azt mutatja meg igen világosan, részletes elemzéssel, hogyan váltakozott ennek a „nagy eszmének" az értékelése, területi céljai, a Balkán nem-görög népeihez fűződő kapcsolat. Az önálló görög állam létrejöttétől kezdve az uralkodó, a bajor Ottó és környezete, meg az 1843 után az angol, francia és orosz külpolitikai orientáció szerint szervezkedő pártok egyaránt hirdették ezt a politikai gondolatot, vagy éppenséggel - elsősorban külpolitikai megfontolásokból - a háttérbe szorították. A krími háború idején például a király harcolni akart az oszmán birodalom ellen újabb területek megszerzéséért, az angol és francia párt tartotta ettől vissza, később pedig éppen megbuktatásának egyik okaként vették elő a szemrehányást, hogy a háború idején passzív maradt, nem mozdította elő a nagy nemzeti eszmény beteljesülését. A „nagy eszme" változásaiban - külpolitikai behatások mellett - egyéb mozzanatok is szerepet játszottak. 1821 előtt a görög nemzeti újjászületés (megújulás) vezetői az oszmán uralom elleni harcot társadalmi forradalommal vagy legalábbis nagyobb változással kapcsolták egybe, és a fegyveres harcban a többi elnyomott balkáni népet egyenrangú szövetségesnek tekintették. Az ókori görögségre hivatkoztak, mint ősökre, nem Bizáncra, ezért is vált ki a görög egyház a konstantinápolyiból, s a viszony a kettő között évtizedekig igen feszült volt. Az állam létrejötte után viszont ezen a téren is változás következett be, most már az ókori polisz mellett, sőt előtt, a középkori bizánci birodalom lett az előd, s a kapcsolatok a patriarchátussal is normalizálódtak, sőt éppenséggel együttműködés jött létre vele és a Fenerrel, vagyis az oszmán kormányzatban jelentős szerepet játszó konstantinápolyi fanarióta vezető réteggel. A szerző világosan kimutatja, hogy nem a patriarchátus és a Fener „találta ki" a „nagy eszmét", de formálódásában ők is részt vállaltak. A „nagy eszme" az állam létrejötte után egyértelműen arra szolgált, hogy az új uralkodó osztály uralmát fenntartsa, a belső feszültségeket a további külső hódítás és területszerzés reményével nyugtatgassák. Ugyanakkor afelől sem hagy kétséget Danova, hogy a „nagy eszmének" megvolt a reális, objektív alapja abban a tényben, hogy az új görög állam, különösen 1878-ig, messzemenően nem volt azonos a görögök által egészében megtelepített területtel, még kevésbé azzal, amelynek városaiban uralkodó volt a görög kereskedő burzsoázia. A „nagy eszmének" ez a váltása az ókorról Bizáncra, a kompakt görög területről az egész Balkánra a többi balkáni néppel való kapcsolatot is alapvetően módosította. Most már - a szerbek kivételével, hiszen azoknak is volt saját államuk, de néha őket is beleértve - a többi balkáni nép is voltaképpen görög, csak pillanatnyilag más, barbár nyelven beszél, de számukra is a legjobb a „hellénizálódás", vagyis az asszimilálódás a görögökhöz, hiszen ez a kulturális felemelkedés egyetlen lehetséges útja. Ha a könyv zömét a politikai tervezgetések elemzése teszi is ki, nagyon jó alfejezeteket találunk benne a gazdasági és társadalmi fejlődésről, különösen jól sikerült az első fejezet bevezetője, amely a görög társadalom és a görög nemzet fejlődését mutatja be az oszmán uralom utolsó évtizedeiben. S minthogy a nagy eszme a kulturális fejlődésben is nagy szerepet játszott, többek között a görög történetírás kibontakozásában, Danova néhány alfejezetben a görög kultúráról is nagyon instruktiv képet tud adni. Talán egy vonatkozásban kelt hiányérzetet a könyv: igaz, Danova maga is ír arról, milyen volt az európai nagyhatalmak befolyása, de ezt a befolyást mintha nem hangsúlyozná jelentőségének megfelelően. Ha egy történész a szomszéd ország történetéről ír, óhatatlanul beleeshet abba a hibába, hogy saját népe szempontjából tárgyalja, és ezzel eltorzítja a képet. Danova az esetek túlnyomó többségében szerencsésen elkerüli ezt a torzítást. Egyedül a görög-bolgár egyházi viszály kifejtésénél tűnik eltúlzottnak a bolgár szempont, bár Danova nem hagy kétséget abban a vonatkozásban, hogy az 1840-es évekig a görög egyházi uralomnak sok pozitív következménye is volt, viszont attól kezdve már egyoldalúan az elgörögösítést szolgálta, amiben Danovának igaza van. Egyébként is már könyve elején leszögezi, hogy nagyon tiszteli a görög népet, s ez a szemlélet egészében véve át is hatja munkáját. Tárgyából következik, hogy a görög nacionalizmust bírálja, de azt is leírja, a balkáni görög uralom elképzeléseivel kapcsolatban, hogy Georgi Sz. Rakovszki, a múlt század derekának jeles bolgár forradalmára, ugyancsak minél nagyobb Bulgária létrehozására gondolt.