Századok – 1983
100 éve hunyt el Marx Károly - Vadász Sándor: Marx mint történetíró 1225
1238 VADÁSZ SÁNDOR A megadást előkészítő nemzetgyűlés és az önfeláldozó harcra kész Párizs éleződő konfliktusának nyomon követése, az 1871. március 18-i, szocialista részről elő nem készített, de forradalommal egyenértékű változás elemző rajza: a Polgárháború maradandó értékei közé tartozik. Marx érdeklődésének középpontjában mégis a Párizsi Kommün tevékenysége állt, olyan kérdések, mint szervezeti felépítése vagyis kormányformája, a kommünárok vezető csoportján belüli politikai irányzatok egymáshoz való viszonya, a kizsákmányolás felszámolásának irányába mutató első lépések, a Párizsi Kommün fegyveres harcai, az elkövetett hibák és tanulságaik, különös tekintettel a parasztság és munkásosztály elmaradt szövetkezésére. Egyetlen veretes mondatba sűrítette az új hatalom kísérleti jellegére, az irány kijelölésével beérni kényszerülő vezetésre vonatkozó véleményét. „A Kommün nagy szociális rendszabálya saját működő léte volt." Szándékosan hagytuk a végére annak a bekezdésnek az idézését, amelyben Marx a Párizsi Kommün osztályjellegét definiálta, s amely éppen ezért mind a mai napig Eris almája a marxista és polgári történetírás között. „Az értelmezések sokfélesége, amit a Kommünnek adtak, és az érdekek sokfélesége, ami benne kifejezésre jutott, azt bizonyítja, hogy rendkívül rugalmas politikai forma volt, míg valamennyi előbbi kormányforma határozottan elnyomó. Valódi titka a következő: lényegében a munkásosztály kormánya volt, a termelő osztálynak a kisajátító osztály ellen vívott harcának a terméke, az a végre felfedezett politikai forma, amely mellett a munka gazdasági felszabadítása végbemehetett."41 Ezt az állítást a francia polgári kiadók által megjelentetett összefoglaló művek4 2 és kézikönyvek nem fogadják el, arra való hivatkozással, hogy az 187l-es politikai paletta az egymással divergáló érdekek miatt túlságosan sokszínű volt ahhoz, hogy egyetlen osztály uralmáról lehessen beszélni. A marxista történetírás a Polgárháború nyomdokain haladva következetesen védelmezi azt a tézisét, hogy a Párizsi Kommün a proletariátus diktatúrája volt, előképe a 20. századi szocialista forradalmaknak, különösképpen az 1917-es októberi forradalomnak. Újra és újra példaképül állítja a ma élő nemzedékek elé az „eget ostromlók" internacionalizmusát és heroizmusát. Ami tehát a fentebbi Marx-idézet második részét, a kormányforma mibenlétének bizonyítását illeti, a marxista historiográfia aktivitása töretlen. Némileg másként áll a dolog az idézet elején olvasható „értelmezések és érdekek sokféleségével". Úgy tűnik, hogy a magyar nyelvre lefordított francia müvek és a hazai szerzők feldolgozásai lényegében megelégednek a kutatások eddigi eredményeinek felsorakoztatásával, és kevés új szempontot vetnek fel. M. Choury könyve4 3 kivételnek számít, ő rámutatott arra is, hogy március 18. után a párizsi vezetők egy része nem akart szembekerülni Versailles-jal, tárgyalások is folytak a főváros és a nemzetgyűlés képviselői között (G. Clemenceau szerepe!); ismertette a Húsz kerület Központi Bizottságának választási nyilatkozatát, amely a forradalom célját a „békés beteljesülésben", azaz az autonóm kommünök (városok és falvak egyenlő jogú közösségei) önkéntes társulásában, vagyis a második császárságra jellemző erőszakos 41 Marx-Engels Válogatott Művek. I. i. m. 481, 505, 510. 41 Az egyik reprezentatív Franciaország-történet szerzője szerint a versailles-iek megtorlása a külvárosok népét: a kőműveseket, a cipészeket és a bútorkészítőket, tehát a kisipari munkásokat sújtotta, ezzel szemben Marx a Kommünben a szervezett proletariátus harcát látta. (Histoire de France. II. Párizs, 1954. 328. 43 M. Choury: Vive la Commune! Kossuth, 1971.
