Századok – 1983
TÖRTÉNETI IRODALOM - Milnyikov; A. Sz.: Osznovü isztoricseszkoj tipologii kul'turü (Ism.: Niederhauser Emil) 1161
1162 TÖRTÉNETI IRODALOM szempontból alapvető az etnikai (nemzeti) és a szociális (osztály-)komponens, ezek mellett pedig másodrendű tényezők is hatnak, pl. az állam jellege. Másik megközelítési mód a rendszerelemzés, az egyes alkotórészek közti kapcsolatok vizsgálata, a rendszer fogalma persze ugyancsak tág, hiszen egy társadalmi formáció ugyanúgy rendszer, mint pl. éppen maga a kultúra. Ez a két megközelítés teszi lehetővé a tipológiai módszert, amely a hasonlóságok és eltérések alapján osztályozza a kultúra különböző megjelenési formáit. Az egyetemes kultúrtörténet más társadalomtudományok sajátos módszereit is felhasználhatja. Ezek közül kiemeli a szerző a mennyiségi módszert, a matematikai és statisztikai vizsgálódásokat, és a szemiotikus elemzést, de egyéb tudományok módszereinek felhasználását is ajánlatosnak tartja. Kiemeli a pszichológiai megközelítés fontosságát, amelynek egyik válfaja a biográfiai módszer. Végül rámutat a kultúrtörténeti folyamatban a modellek felállításának jelentőségére. A továbbiakban a kultúra fejlődésének fő vonásait az egyes társadalmi formációkon belül vázolja fel, tehát az ősközösségi, rabszolgatartó, feudális, polgári és szocialista társadalom kultúrájának alapvető jellegzetességeit. Nyilván nincs rá mód, hogy ezen belül valamiféle tartalmi ismertetést adjunk. Csak utalni kívánunk arra, hogy valóban egyetemes nézőpontot alkalmaz, szakít a többékevésbé még mindig meglévő Európa-centrikus szemlélettel. Ennek illusztrálására hadd hozzunk fel egy tanulságos példát, a feudális formáció kialakulásának három útját. Az egyik a rabszolgatartó formáció belső átalakulása (Kína, India, Irán, Bizánc és egyes előázsiai államok), a másik a feudális osztálytársadalom kialakulása az ősközösségi rend bomlásából (ez a jellemző a legtöbb ázsiai, európai és afrikai népre), és a harmadik a bomló rabszolgatartó formáció és a nemzetségi társadalom szintéziséből származó feudális rend (Nyugat-Európa az egykori római birodalmi területen). Természetes, hogy a három útnak megfelelően (amelyek közül a klasszikusnak tekintett harmadik csak határeset) a feudális kultúra is különböző formákat öltött. A feudális kultúra alapvető sajátossága a korábbi formációk kultúrájánál sokkal jelentősebb komplexitása, amelynek egyik megnyilvánulási formája a különböző stílusok (romanika, gótika) kialakulása. A polgári kultúra tárgyalását természetesen a reneszánsszal kezdi a szerző. Befejezésül röviden bírálja a Danyilevszkijre és Spenglerre (hozzátehetnénk: Vicóra) visszamenő mai ciklikus-kulturális elméleteket, Toynbee mellett a nyugati antropológiai stb. irányzatokat, a két oldalt kitévő bírálat ezeknek az elméleteknek a hibáját abban állapítja meg, hogy az egyes kultúrákat egymástól elszigetelik, és éppen ezért nem tudnak teljes képet adni az emberi kultúra egészének a fejlődéséről. A kritikához kapcsolódóan fejti ki röviden a kultúrtörténeti tipológia megalkotásának elveit. Nagyon fontos itt, hogy alapvető típusoknak az egyes társadalmi formációk kultúráját tartja, de emellett lényeges szerepet juttat az átmeneti korszakoknak, pl. az ősközösség bomlása és az osztályok kialakulása, vagy a rabszolgatartó rend bomlása és a feudális viszonyok kialakulása, ezek ugyanis szintén önálló típusoknak tekinthetők. Messzemenően nem adhattuk vissza ebben a rövid terjedelemben Milnyikov könyvének egész gazdagságát, számos új gondolatát. A munka tankönyvjellegéből következik, hogy elsősorban az 1960—70-es évek szovjet szakirodalmára hivatkozik, amely a tárgyalt kérdések bővebb kifejtését tartalmazza, és ezek az utalások messzemenően meghaladják a történeti szakirodalmat, betekintést adnak az egyéb szovjet társadalomtudományok eredményeibe. A kultúrtörténet elvi és módszertani kérdéseiről nyilván még sok vita folyik majd nálunk is, máshol is. Úgy tűnik, Milnyikov gondolatébresztő, adatokban és szempontokban roppant gazdag könyvének ismerete ezekben az eljövendő vitákban nélkülözhetetlen lesz. Niederhauser Emil
