Századok – 1983
TÖRTÉNETI IRODALOM - Sitzler Kathrin: Szolidaritás vagy zsoldosság? A külföldi szabadcsapatok a magyar szabadságharcban 1848-49 (Ism.:Erdődy Gábor) 1157
1158 TÖRTÉNETI IRODALOM lását hosszas tárgyalások előzték meg, azt a lengyel emigráción belül fellelhető heves ellentétek s a magyar kormány olykor ellentmondásos hozzáállása lassította, míg gyarapodásához a galíciai lengyelek beáramlása kínált szinte kiapadhatatlan fonást. Jellegzetes hangsúlyeltolódások figyelhetők meg a „nemzetközi egységek" célkitűzéseinek megfogalmazásában, önmeghatározási kísérleteiben. A Peter Giron vezette német légió Magyarország jogainak és szabadságának megvédéséért indult harcba, s bár programja rámutatott a nemzetközi összefüggésekre, visszatérően hangsúlyozta a német-magyar érdekközösség jelentőségét, középpontba mégis a magyar ügy szolgálatát állította. A Monti vezette olasz csapatok toborzási felhívása az összeurópai folyamatokból indul ki. A szerinte természeti törvények alapján nemzetekre tagolódó emberiség nagy példaképének a magyar nemzetet jelöli, forradalmi harcát történelmi szükségszerűségnek nevezi, s azt az itáliai nép szabadságküzdelmével identifikálja. A sok évtizedes emigrációs tradícióra támaszkodó lengyel partner eró'sebben törekedett saját nemzeti érdekeinek érvényre juttatására, programjában a magyar és a lengyel érdekeket azonos szintre emelte, s azt kívánta elérni, hogy a két fél kölcsönös kötelezettséget vállaljon egymás nemzeti célkitűzéseinek megvalósításában. Az elmondottakból sokban levezethetők a légiók szervezeti formájának kialakításában megfigyelhető különbségek. A magyar kormánnyal kötött megállapodás értelmében a német légió a magyar hadsereg részeként, a magyar hadügyminiszternek és a magyar haditörvényeknek alárendelve, a magyar alkotmánnyal összhangban működik, felfegyverzéséről és felszereléséről az Országos Honvédelmi Bizottmány gondoskodik. Bár a csapatok egységes parancsnoklásának elvét mindvégig sikerült elismertetnie, az 1848. november 21-én főparancsnoknak kinevezett Giron hasztalanul törekedett arra, hogy „seregei" zárt kötelékben harcoljanak. (Ez a probléma egyébként mindhárom légió esetében megoldatlan maradt), önállóbb arculat kialakítását szorgalmazta az olasz katonai vezetés. A szintén a magyar kormányzat által felszerelt harci egységek belső igazgatásában Monti szigorú hierarchikus rendet fogadtatott el, s ezzel sikerül elejét vennie a lengyel tisztek működésére olyannyira jellemző belső villongásoknak. A légió katonai jellegét piemonti minta szerint - természetesen figyelembe véve a magyarországi viszonyokat is - formálta meg, amivel perspektivikus célja az volt, hogy lerakja egy harcban edzett, a győzelem után Itáliában bevethető sereg alapjait. Lényegesen nehezebb problémát jelentett a lengyel csapatok szervezeti kereteinek kialakítása. A lengyel emigrációra általában jellemző belső megosztottság ez esetben Bem és Wysocki szenvedélyes összeütközésében nyilvánult meg. Az erdélyi seregek későbbi főparancsnoka ugyanis ellenezte egységes és osztatlan légió felállítását, s különösen annak tervezett demokratikus belső rendjének alapelveivel nem értett egyet. Fokozta a bonyodalmakat, hogy Kossuthék - bár képzett lengyel tiszteket maguk is szívesen alkalmaztak - különösebben nem siettették a folyamat kibontakozását. A magyar vezetés számára ugyanis gondot okozott a magyar hadiipari kapacitás viszonylag alacsony szintje, ami a magyar csapatok felszerelését is nehezítette; másrészt nem kívánta a még folyamatban levő legitimista kezdeményezéseket radikálisan eltorlaszolni; s végül kerülni akarta, hogy lengyel harcosok felfogadásával ürügyet szolgáltasson a cári intervenció megindításához. Az ellentétek feloldását végül is a Bem ellen november 10-én elkövetett sikertelen merénylet siettette: a tábornokot ezután Erdélybe irányították, a légió élére pedig az ifjú galíciai emigráció egyik vezéralakját, Wysockit állították. Egyúttal egyezményben maximálták a lengyel katonák számát, s leszögezték, hogy a csapatok felszereléséről maguk az önkéntesek gondoskodnak. Sitzler részletesen beszámol a légiók harci tevékenységéről, s elemzi annak konkrét katonai értékét. Megállapítja, hogy a vezetés belső megosztottsága, a főparancsnok Giron egoista alapállása és katonai tehetsége, képzettsége hiánya következtében a német egységek katonailag csak jelentéktelen szerepet játszhattak, többnyire kiegészítő feladatokat (őrszolgálat, fegyveres kíséret) láttak el. Az olasz csapatok aktív katonai fellépése az önvédelmi háború záróperiódusára korlátozódott. Tagjai részt vettek a június végi Maros-Tisza-vidéki koncentrációban, s legnagyobb fegyvertényüket Dembinski fogságba esésének megakadályozásával augusztus 5-én követték el. Lényegesen összetettebb és magasabb értékű feladatot láttak el a lengyel légió harcosai: a III. hadtest kötelékeiben végigharcolták a tavaszi hadjáratot; ezt követően Magyarország északi határainak, a Kárpátok hágóinak védelmére kaptak megbízatást; majd a déli koncentráció terveit követve érkeztek a temesvári csatába. Az elvesztett ütközetet követően kiéleződtek a magyar-lengyel ellentétek. Míg Görgey és követői elkerülhetetlennek tekintették a fegyverletételt, Bem az Erdélybe való visszavonulás és a harc folytatása mellett érvelt, s a kapitulációt a magyar-lengyel szövetség ideológiájának elárulásaként
