Századok – 1982

Műhely - Mályusz Elemér: A Zsigmondkori Oklevéltárról 923/V

948 MÄLYUSZ ELEMÉR / Munkám 1960-tól jó évtizedig arra szorítkozott, hogy Oszvald Ferenc és Fekete Nagy Antal részére időről időre, kijegyzéseim alapján megállapítsam, mely oklevelek kivonatolásával végezhetik az Akadémia által dotált munkájukat. Az elejtett fonalat 1973-ban vettem ismét kezembe. Ekkor jutottam abba az életkorba, amelyet valamikor a történészek számára oklevéltár összeállításához a legalkalmasabbnak mondottam. Az 1950-es évek végén, a Történelmi Társulatnak a forráskiadások ügyében tartott konferenciáján adtam hangot annak a meggyőződésemnek, hogy ily munkával a legfiatalabb és a legidősebb kutatóknak érdemes foglalkozniok. Az előbbieknek azért, mert így ismerhetik meg a legkönnyebben mesterségük technikai fogásait, és szerezhetnek ismereteket, a pályájuk végére érkezők pedig akkor értékesíthetik a leghasznosabban tapasztalataikat, amidőn koncentráló képességük gyengülése következtében megmaradt erejükkel oly eredményt, amely arányban állana munkára fordított idejükkel, másképp már nem érhetnek el. Munkám petit szedésű részében most tovább léptem, mint ameddig korábban haladtam. Amíg az I. kötetben beértem a lényeg feltüntetésével, most minél több mozzanat kiemelésére törekedtem. Erre az elhatározásra az a meggondolás vett rá, hogy a regeszták, megfelelően Zsigmond politikai szereplésének, 1411-től nagy tömegben tartalmaznak külföldi vonatkozású adatokat, ezek lelőhelyei, a forrásmunkák pedig igen sok esetben csak egy-két példányban találhatók Magyarországon, s mert ezek fellapozása körülményes, érdemes anyagukat részletesebben közölni. A terjedelemnek ily növekedését egyébként indokolta, hogy a hazai oklevelek regesztái is a korábbiakénál több lényeges elemet emeltek ki, bár nem oly mértékben, hogy a kutató mentesüljön a forráskötetek kézbevételétől. A harmadik kötet regesztáinak száma jelenleg 7123, aminek — becslés szerint — 10—15%-a duplum lehet. Ezek úgy állottak elő, hogy a külföldi munkákból származó regesztákat, a könnyebb ellenőrzés végett, tanácsosnak látszott nem összesíteni, hanem kijegyzésük sorrendjében tartani. Az mai, nehezen áttekinthető állapotukban is látszik, hogy a regeszták, a hungarocentrikus mérlegelés helyett segítenek megismerni, mint látta Magyarországot Európa. Vagy talán inkább így: mit látott Európa Magyarországból. 1976 augusztus közepén úgy látszott, hogy hamarosan végzek a Dl. kivonatainak revideálásával, s akkor zömmel már csak a Fényképgyűjtemény, valamint kisebb oklevélcsoportok (Fügedi-fényképek, Vatikán, kinagyításra váró külföldi állagok) maradnak. Egészségi állapotom hirtelen romlása hosszabb időre megakadályozta levéltári munkámat, amidőn pedig, 1978 őszén, remény támadt, hogy az Országos Levéltár nyomdakész állapotba hozatja az egész összegyűjtött anyagot, és ezzel azt áttekinthetővé teszi, kiderült, hogy betegségem alatt a III. kötet kéziratának - még nem revideált - hatodrésze eltűnt. Akkor úgy látszott, hogy végleg, s bár szerencsémre nem így történt, a közben eltelt két év elég volt, hogy az aggodalom átrendeztesse velem optimisztikus elgondolásomat. Mivel lajstromaim pontosan megörökítették, mely fondokból származó s hány oklevél kivonata hiányzik, meg lehetett állapítani, hogy a veszteség nem pótolhatatlan. Egészen más volt azonban a helyzet a vatikáni oklevelekkel. Ezek túlnyomó része is Budapesten őrzött másolatokból készült, ellenőrzésük és kiegészítésük, valamint a hiányzók pótlása azonban oly időrabló római kutatásokat igényelt volna, amelyeknek megismétlésére többé nem vállalkozhattam.