Századok – 1982
Műhely - Mályusz Elemér: A Zsigmondkori Oklevéltárról 923/V
A ZSIGMONDKORI OKLEVÉLTÁRRÓL 933 hisszük azonban, hogy kevésbé a pedagógiai érdek helyeztette Fejérpatakyval számbavételüket előtérbe, hanem inkább a Zsigmond-korból származásuk. Századunk második évtizedében, amelyről már mint kortárs szólhatok, a Zsigmondkori Oklevéltár közismert, de mitikus jellegű hatalmas vállalkozás gyanánt élt a magyar történetkutatók tudatában. Oly mellékhangtól kísérve, hogy nem illik a Fejérpataky birodalmát jelentő területre rálépni. Még mint egyetemi hallgatót, engem is figyelmeztetett az egyik múzeumi levéltáros, Sulica Szilárd, amidőn egy turóci család középkori okleveleit átadva odasúgta: Nehogy eszébe jusson egy Zsigmond-korit kiadni! Fejérpataky korántsem tekintette hitbizományának a Zsigmond-kor kutatását. Másolatgyűjteményét fenntartás nélkül rendelkezésére bocsátotta munkatársának, Schönherr Gyulának, hozzásegítve őt, hogy a tízkötetes Magyar Nemzet Történetének egyik legmaradandóbb részét megíija. Semmiképpen sem volt kicsinyes, ugyanakkor, mivel nem adta fel a reményt, hogy egyszer majd kiadja az oklevéltárat, egybegyűjtött anyagát a sajátjának tekintette. Annak ellenére is, hogy nem otthon őrizte, hanem az Akadémián, mint a Történeti Bizottság előadója. Nagy kár, hogy gyűjtött anyagát a 20. század első évtizedében, amikor erre a pénzeszközök leginkább rendelkezésre állottak, nem adta ki. Oly megjegyzése, hogy egyes levéltárak átkutatását utódaira hagyva, beéri meglévő másolatai sajtó alá rendezésével, mindenkiből megértést, helyeslést és őszinte örömöt váltott volna ki. Azért is, mert az olvasók igénye nem volt nagy. Tudom ezt magamról. Amidőn az Anjou-kori Okmánytár 1920-ban megjelent, máig legutolsó VII. kötetéről Csánki Dezső utasítására ismertetést kellett írnom a Levéltári Közlemények számára,3 1 őszinte lelkesedéssel üdvözöltem a szerkesztő, Tasnádi Nagy Gyula fáradozását, és igazságtalannak éreztem Csánki szóbeli megrovását: hogy lehet dicsérni egy olyan oklevéltárt, amely beéri a Budapesten található oklevelekkel. Ha arra gondolok, hogy a tematikus tárgyú oklevél táraktól sem kívánta senki valamennyi elrejtve lappangó forrás felkutatását, hanem elég volt a relatív teljesség, Fejérpataky esetében is mindenki beérte volna a Zsigmond-kor első felét felölelő oklevéltár közzétételével. Valóban a négy-öt kötetes sorozat, külső megjelenésében is magán viselvén a szerkesztő gondosságának jegyeit, mintaszerű pontossággal bocsátotta volna a kutatók rendelkezésére negyedszázad kétségtelenül legfontosabb okleveleit. Fejérpataky azonban igényesebb volt önmaga iránt is, semhogy beérhette volna félmegoldással. Bármily egyoldalúan csak az állam sorsára és az ún. művelődéstörténeti mozzanatokra vonatkozólag nyújtottak volna a kötetek felvilágosítást, segítségükkel rég tisztázódhattak volna a 14-15. sz. fordulója politikai történetének, a pártharcoknak részletei, mód nyílott volna a hatalmi versengés mikéntjének kielemzésére, régóta tisztán állna előttünk az események egymásutánja, ismernők a kor kormányzástörténetét, általában egész államszervezetét. Ehelyett két generációra a Zsigmond-kor kutatása kiesett minden programból. A másolatok még Fejérpataky életében előadói tisztét átvevő utóda, Áldásy Antal felügyelete alá kerültek. Őmint a Zsigmond-kor specialistája volt ismeretes, s remélni lehetett, hogy gondozása a még ismeretlen oklevelek felkutatását, jegyzékbe vételét és lemásolását fogja jelenteni. Oly kiadványai, mint a Zichy Okmánytár első hat kötetéhez 31 1 (1923) 200-212. 7 Századok 82/5
