Századok – 1982

Folyóiratszemle - Erdmann; Karl Dietrich: Gustav Stresemann és a történetírás 834/IV

FOLYÓIRATSZEMLE 835 nalista, képmutató politikusnak tüntették fel. A Stresemann valódi arcának megismerésére és megismertetésére vállalkozó Erdmann az államférfi munkásságával kapcsolatos ellentmondások tisztázásához annak vizsgálatát tartja szükségesnek, melyek voltak politikusi elképzeléseinek és magatartásának állandó és változó elemei, s hogyan viszonyultak azok egymáshoz. A tanulmány nagyívű képet rajzol a kispolgári környzetbó'l, a bismarcki birodalomalapítás dicsőségének és a 48-as forradalom törekvéseinek emlékeit egyaránt őrző családból kiinduló politikai pályáról, amelynek egyik meghatározó motívuma a nagytőke és a szocialista munkásmozgalom kettős szorításának szorongató érzése volt, s melynek fejlődésére nagy hatást gyakorolt a liberális és a szociáldemokrata mozgalom összekapcsolásának szükségességét hirdető Fr. Naumann, aki a Nationalliberale Partei vezetőjeként a vállalkozók és a munkások együttműködésének megteremtéséért, parlamentáris monarchikus rend kialakításáért dolgozott, az egalitárius demokratikus törekvésektől viszont elhatárolta magát. Stresemann politikusi természetének legfőbb értékét Erdmann abban látja, hogy mindig időben felismerte a körülmények kényszerítő erejét, s képes volt konkrét célkitűzéseinek szükséges korrekciójára anélkül, hogy feladta volna politikai alapelveit. Ezt bizonyította szerző szerint 1918-as magatartása is, amikor - annak ellenére, hogy a liberális-szociáldemokrata integráció híve volt - szembefordult a szociáldemokratákkal, mert azok véleménye szerint forradalmi politikájukkal feleslegesen megosztották a nemzetet. A monarchia bukásának véglegessé válását követően viszont az általa alapított Deutsche Volkspartei élén lépett fel a polgárháborúval fenyegető, minden realitást nélkülöző restaurációs törekvésekkel szemben. A későbbiekben a Volksgemeinschaft (népközösség) megteremtését, azaz a munkások olyan felszabadítását sürgette, amely teljes jogú részvételt biztosít számukra a társadalom és az állam feladatainak kijelölésében és végrehajtásában. Az elképzelés megvalósításának egyetlen lehetséges politikai formáját a „nagy koalíció"-ban jelölte meg, mivel úgy ítélte meg, hogy a polgári köztársaság ellen forduló jobb-, ill. baloldali pártok tevékenysége következtében kormány és ellenzék angol, ill. francia típusú váltógazdasága nem alakulhat ki. s hogy a Weimari Köztársaság léte az alkotmány talaján álló valamennyi párt - szükség esetén kisebbségi kormányok tolerálását is magába foglaló - szövetségének megteremtésén múlik. A tanulmány második része Stresemann külpolitikai tevékenységét értékeli. Jelentős érdemének tulajdonítja, hogy a Ruhr-vidék megszállását elutasító nemzeti passzív ellenállást felszámolta. Behatóan elemzi Adenauerrel folytatott heves vitáját, amelyben irreálisnak és a nemzetállami szuverenitást megkérdőjelező elgondolásnak minősítette a későbbi kancellár koncepcióját, aki ekkor a német birodalomhoz lazán kötődő külön nyugatnémet köztársaság megteremtését javasolta, s aki ebben az új államalakulatban - elsősorban annak Párizzsal kötendő gazdasági kapcsolataiban - kereste a Franciaországgal való megbékélés garanciáját. Stresemann legnagyobb teljesítményének Erdmann azt a 20-as évek második felében kiépített szerződésrendszert nevezi, amelynek magját a locarnói szerződés, további elemeit a szovjet-német barátsági megállapodás, Németország belépése a Népszövetségbe, és a Briand-Kellog paktumhoz történő csatlakozás képezte. Mindez összességében egy békés, a háborút elutasító revíziós politika kereteinek megteremtését célozta. Az első világháború utáni rendezés sajátos következményeihez igazodva, lépéseiben a revízióra törekvés a nemzetközi megegyezés szorgalmazásával tehát összekapcsolódva jelentkezik, amelyben szerző nem ellentmondást lát, hanem éppen a reálpolitikai érzék megnyilvánulását olvassa ki. Stresemann reális megítéléséhez Erdmann nem tartja elegendőnek a konkrét célkitűzések és azok sorsának elemzését, sokkal inkább a problémák megoldására irányuló gyakorlatból, munkastílusból indul ki, aminek alapján a vizsgált politikust az államművészet mesterének nevezi. (Historische Zeitschrift 1978. Bd. 227. 599-616.) E. G. A folyóiratszemlét összeállították: Csákvári Ferenc (Cs. F.), Cs. Kottra Györgyi (Cs. K. Gy.), Erdődy Gábor (E. G.), Fekete Miklós (F. M.), Gábor Márta (P. G. M.), Menyhárt Lajos (M.).