Századok – 1982

Folyóiratszemle - Hobsbawm; Eric interjuja Tony Ben-nel az angol munkásmozgalom jelenéről és múltjáról 632/III

FOLYÓIRATSZEMLE 633 fejlődést, a taglétszám szerinti megerősödést mindkét beszélgető megállapította, de e felerősödés konstatálásánál Hobsbawm rendkívül fontosnak ítélte azt is, hogy a taglétszám-növekedés 1951-től megállt, sőt visszaesés mutatkozik a taglétszámban, lapok olvasottságában - sőt a Munkáspártra leadott szavazatokban is. Mindezzel kapcsolatban nem lényegtelen, hogy az 1980-as parlamenti választáson nyilvánvalóvá vált, hogy a munkások jelentős része is a konzervatívokra szavazott. Ezek visszahódítása nem kis feladat. A beszélgetésnek volt olyan része, amely az 1970-es évek második felének munkáspárti kormányzását érintette, s azt mutatta ki, hogy a munkáspárti baloldaliak (köztük éppen az akkor miniszter T. Benn) miként szorultak háttérbe, s voltak kénytelenek alávetni magukat a többségnek - a konzervatív, tőkés kihívással szemben. Kiderült az is, hogy a nagy monopóliumok, sőt a Nemzetközi Pénzügyi Alap milyen nyomást gyakorolt a Munkáspártra, még saját tervezett reformjai felfüggesztésére is. Kitűnt továbbá az, hogy a Munkáspárt régi vágású vezetése (Wilson) egyszeriben milyen sokkhatás alá került, amikor az 1970-es években egyszeriben szétporladt több olyan pülér, amelyre ez a vezetőség politikáját építette: így a teljes foglalkoztatás és a jóléti állam, amely növekvő és általános jólétet biztosít. A beszélgetők kitértek az 1930-as évek munkásmozgalmának problémáira, tanulságaira is. T. Benn figyelmeztetett például ana, hogy a 30-as években ugyan jelentős volt a baloldali fellendülés, de ennek ekkor erős korlátai is voltak. Mert hiszen az is tény, hogy 1935-ben 3 millió munkanélküli volt, míg a Munkáspártnak csak 150 tagját választották a parlamentbe, bár ez szintén nem utolsó siker volt. Kitértek arra is, hogy az 1945-ös áttörés mennyiben volt tartalomban is, tömegmozgalom szempontjából szélességében is újszerű. Nem kevésbé érdekes az a történeti elemzés, amit T. Benn nyújtott ugyanitt az 1964 -1979-es munkáspárti vezetés, kormányok három fázisú revizionista hullámáról. Az első hullám még Gaitskellhez kapcsolódott, s elsőrendűen a jóléti állam állandóságának hipotézisére épült, a revizionizmus második hullámát már Wilsonhoz kapcsolta, aki Benn szerint azt hitte, hogy a szakszervezeti mozgalmat és annak érdekeit tartósan a pártvezetés és kormány vélt érdekei alá rendelheti. Végül az utolsó fázist a párt és szakszervezeti csúcsokon érzékelhető bürokratikus csúcsok összeszövődésében látta, amely a munkásmozgalom egészét Benn szerint súlyosan veszélyezteti, s részint ezzel szemben bontakozott ki az a baloldali tömegmozgalom, amely jellegzetesen alulról kívánja felfrissíteni a pártot és az egész munkásmozgalmat. Ugyancsak érdekes értékelések hangzottak el a munkáspártok végzett reformmunkájáról, illetve arról, hogy a munkáspárti kormányok mennyire vállalták az átfogó offenzív politikát, illetve mennyire bénította az ilyen elképzeléseket a tradicionális pénzügyi politika, amely mindenekelőtt a gazdasági, pénzügyi egyensúly biztosítását tekintette fő feladatának. Másfelől, amikor történeti képet nyújtottak a szakszervezeti mozgalom felfelé íveléséről, az 1930-as évektől eltelt fél évszázad tanulságait boncolva egyszerre húzták alá a szakszervezet végeredményben „mutatós" és erős felemelkedését, s az 1950-es évektől megtorpanását. Ami pedig a belső tartalmi jegyeket, koncepciózusságot illeti, T. Benn hangsúlyozta, hogy ,.nagyon so

k ember jóval tisztábban látja", hogy mi történik a társadalomban, a politikai életben, mint annak idején. Ugyanakkor a nagyobb tisztánlátás s a sokféle feladat és terv elkészítésére való jobb felkészülés ellenére a beszélgetők egyike se keltett olyan illúziót, mintha az erősebb szakszervezetek egyszerű léte biztosítékot nyújthatna a szakszervezetek elleni támadások visszaverésére. Ilyen összefüggésben tekintettek vissza az 1945-ös tanulságokra, amikor a szakszervezeti és pártkereteken túl általános lendületet tudtak adni a legszélesebb antikapitalista előretörésnek, s ennek során egyaránt tudtak támaszkodni különféle demokratikus szervezetekre, mozgalmakra, aktivizálni tudtak bal- és jobboldaliakat, fiatalokat és öregeket, angolokat és „nemzetiségieket" (walesieket és skótokat). A hatalmas előrelépést elismerve (T. Benn valóságos „társadalmi forradalomról" beszélt, éppen a tömegek széles körű demokratikus és aktív részvételét emelve ki), megint csak nem kívánták problémátlanul megszépíteni, eltúlozni az 1945-ös fordulat jelentőségét. T. Benn maga állapította meg, hogy az 1945—47-es általakulások bizonyos fokig még a régi liberális és radikális tradíciók megvalósítását jelentették - még nem valami minőségileg újat. S ezt éppen olyan aspektusból hangsúlyozta, hogy az 1945-ös reminiszcenciák miért nem nyújthatnak perspektívát az 1980-as évekre. Érdekes T. Benn-nek az a megközelítése is, hogy ő a Munkáspárt és a Szakszervezetek felső szintjén elhatározott és foganatosított 20 évi fegyverletételről beszél, vagyis mindenféle igazi átfogó és