Századok – 1982
Tanulmányok - Ránki György: Az angol ipari forradalom kérdéséhez 539/III
AZ ANGOL IPARI FORRADALOM KÉRDÉSÉHEZ 549 középutat keresni és hirdetni, az semmi esetre sem kétséges, hogy a külső piacok és a külkereskedelem jelentős szerepe ellenére az ipari forradalom döntő ugrását, és azt, hogy ez miért éppen a 18. század vége felé és Angliában kezdődött meg, aligha lehetne megérteni, ha a megelőző belső gazdasági és társadalmi átalakulás, melyhez a gyarmatosítás stb. korábban is hozzájárult, nem éppen Angliában teremtette volna meg az átalakulás gazdasági, technikai és társadalmi feltételeit, ha éppen a belső fejlettsége folytán nem Anglia lett volna képes az élre ugrani, és ezáltal fejlődését nemcsak saját, hanem az egész világ piacára alapozni. Az ipari forradalom induló nagy találmányai bizonyos értelemben a kereslet és kínálat ellentmondásainak termékei, de a kereslet és kínálat sohasem mereven elválasztható két tényező. A keresletet részben a kínálat teremti. Anglia megteremtette a keresletet is a maga számára, éppen azáltal, hogy a korban egyedülállóan volt képes a technikai fejlődést gátló viszonyokat leküzdeni, az eddigi falakat áttörni, a termelőeszközöket és a termelési viszonyokat forradalmasítani. 1790-ben Angliában 15 kg volt az egy főre eső vastermelés, a kontinentális Európa ezt a szintet legfeljebb 1870-ben érte el. Az egy főre eső pamutfogyasztás 2 kg volt, a kontinentális Európa 1885-ben fogyasztott fejenként 2 kg pamutot. Nem volt ismeretlen a gyapot korábban sem az angol gazdaságban, de jelentősége messze elmaradt akár a gyapjú — a juhtenyésztésre a dús füvű angol legelők különösen alkalmasnak kínálkoztak —, akár a len és a kender mögött. Ha az előbbi a polgárosodó népesség és az erősödő polgárság, az utóbbi az alsóbb társadalmi osztályok öltözéke volt. A pamut a 17. század második felében a Keletindiai Társaság tevékenysége nyomán egyre nagyobb mennyiségben került az angol piacra. Az olcsó és tetszetős kartonanyag szélesebb elterjedését a régi textilipari ágazatok féltékeny versenye miatt, mely a 18. század elején az ún. Calico-törvénnyel megtiltotta a pamutáruk behozatalát Indiából, még az is akadályozta, hogy hazai gyártása a korabeli elmaradott fonási technika mellett még a gyapotimport növelése esetén sem tudott lépést tartani a növekvő kereslettel. Midőn 1733-ban John Kay olyan vetélő-berendezést szerkesztett, amely a szövés termelékenységét mintegy 30—35%-kal növelte, a „fonaléhség" tarthatatlanná kezdett válni. 1760-ban a Society of Arts díjat tűzött ki egy olyan új fonóorsóra, mely megsokszorozza az óránként előállítható fonal mennyiségét. A sok sikertelen pályázat után James Hargreaves, lancashire-i takács, 1764-ben 8 orsós fonókereket készített, melyet lányáról Jennynek nevezett el. Viszonylag egyszerű készítmény volt, kézzel hajtották, és egy kisiparos műhelyében is működtetni lehetett, önmagában a találmány mégis áttörést jelentett, hiszen 8—10-szeres termelékenységnövekedést vont maga után. Következményeiben mégis inkább Richard Arkwight vízikerékkel hajtott fonógépe volt jelentősebb. Arkwight foglalkozására nézve borbély volt, akinek kimondottan a pályadíj és az üzleti lehetőségek mozgatták fantáziáját, és aki találmányát saját egyéni céljaira is sokkal ügyesebben tudta kamatoztatni, mint Hargreaves, akinek első Jenny-jét a féltékeny takácsok egyébként is összetörték. Arkwight fonógépe — mint később kiderült — nem is volt eredeti, mégis a vízikerék alkalmazásával most már 100 orsó hajtására is alkalmas volt, és már lényegesen túllépte a kisipar kereteit. Mindkét találmány azonban még mindig durva fonalra alapult. Sámuel Crompton (1779) oldotta meg a kérdést a Jenny és a vízikerék (frame) sajátos kombinációjával. Ezért kapta találmánya az öszvér (mule) nevet. Ez a gép már finom és erős fonalat tudott előállítani, és alkalmas volt a gőzgépek általi meghajtásra is, amire először 1785-ben került sor.
